Mucsások az űrben? Király!!! (6)

Haly Skacok, igen, megint itt vagyok, és most írom, a Mucsások következő történetét, a könyvbe. Huh, hát remélem, nem kell elmondanom, hogy én Pocok vagyok.

Na, akkor kezdem…

Kb. most 2012. május. 25.-ét írunk, és kb. olyan 2010-ben a Mucsások elrepültek, az űrbe. Pontosan, jól olvastad, az űrbe. Mi voltunk azok, akik először hódították meg, a különös és fekete galaxisokat, bolygókat és fekete lyukakat. Izgi mi?

 

-Figyelem, figyelem, Lilát, Kavicsot, Arabrabot, Almát, Saslikot és Pockot várják a szkafander csarnokba! Ismétlem… zzzzzz… z… zzzzz… vége!

Nyomás, és az 5 lány, meg én nekiindultunk, nagy döngő léptekkel, a hófehérre meszelt folyosókon, a szkafander terem felé, ahol magunkra ölthetjük, a ruhánkat, amiben majd ki fogunk menni, az űrbe.

A terem hatalmas és elegáns volt. A négy falon hatalmas képek lógtak, növények díszítették a sarkokat. Az egyik ilyen oldalon, megpillantottuk, a felcímkézett szkafandereinket, amik békésen, és hívogatóan lógtak, egy fogason. Nagyon más nem is volt a szobában. Odarohanva, gyorsan magunkra öltöttük a ruhát, de előtte persze mindenki elment pisilni, mert szkafanderben elég nehéz… Miután mindenki beöltözött, elindultunk, a kilövő állomás felé, a hatalmas, éjfekete űrhajónkhoz, amire pirossal rá volt írva, hogy „Mucsa 1”.

Az irányító központban, rengetegen nyüzsögtek. Mindenki állítgatta, a gépeket, a műszerekkel babráltak, és vigyorogva tudatták a társukkal, percenként, vagy 50x, hogy mindjárt repülnek az űrbe, a lányok.

Nos, miután mindent rendbetaláltak az űrhajónál, a szerelők, mi beszálltunk, és bekapcsoltuk az övünket, meg minden mást is.

-Na, gyerekek, kész vagytok? -szólt le egy hang, a fejünk felett lévő mikrofonból.

-Naná! -válaszolt Kavics, és még egyszer ellenőrizte, az övét.

-Hahó, hé, valaki! Gyerekek, ott vagytok?… -hallatszódott megint, egy hang a mikrofonból.

-Igen!

-Hé, valaki? Te Béla, biztos, hogy bent vannak a Mucsások, a hajóban?

-Persze Bob! -hallatszódott egy halk hang, aki válaszolt a kérdésre, ott a háttérben.

-Héééé, hahó, mi itt vagyunk! Miért nem hallanak? -fordult oda a többiekhez Kavics.

-Talán… kapcsold be a mikrofonodat drága! -morgott egy sort Arabrab.

-Ja… -benyomta a gombot Kavics, és a központba megszólalt a hangja. -Minden oké, készen állunk a kilövésre!

-Vettük Mucsa 1. Akkor, kilövésre felkészülni, mindenki hagyja el a kilövési területet! Visszaszámlálást elkezdeni! 10… 9… 8… 7… 6… 5… 4… 3… 2… 1… 1… 1… 2… 3… 4… 5… 6… 7…

-Mi van? -kérdeztük egyszerre, a visszaszámláló központtól.

-Hehe, csak vicceltem! –kis hatásszünet állt be, majd újra felcsendült a visszaszámlálás- 10… 9… 8… 7… 6… 5… 4… 3… 2… 1… 0… KILÖVÉS!

S a hajón begyulladt a tűz, hátul a fúvókáknál, és berregve, iszonyatosan hangosan nekivágott a kék égnek. A kilövés sikeres volt! Mivel csak úgy száguldott, a fekete szépség, a szférákon keresztül, az univerzumba. Mindenki visítva, sikoltozva, és ujjongva vette tudomásul, hogy már majdnem kint vannak.

Pár pillanat múlva, már az űrhajó kint lebegett, az űrben, a fekete űrben, amit gyönyörű ezer meg ezer csillag világít meg. A lányok kinéztek, az ablakon, és huh… hát a látvány, az nem mindennapi volt! Ott forgott, a semmi közepén, a bolygónk és csak úgy virított.

-Istenem, ez gyönyörű! -ámult el Lila, aki mindig, mindenért morog. De most, még ő is elnémulva bámult kifele.

-Gyerekek, az űrben vagyunk! -bökte ki végül Alma, és mindenki ujjongásba tört ki, hiszen sikerült a kilövés és még egyben van a hajó is, és mindenki más is.

-Mucsa 1 jelentkezz, jelentkezz! Mi történt? -hallottuk a hangszóróból.

 -Kapitány, sikerült a kilövés, minden oké! Az idő tiszta, a levegő hőmérséklete -60, ami megfelelő, és a Föld felülről gyönyörű! -adtam le a drótot.

-Vaze, ott a Kínai nagyfal! -vigyorodott el Saslik.

-Hát… irány dolgozni, új bolygót kell felkutatnunk!

-Igaz, igaz, gyerünk csajok! -jelentette ki Arabrab és odaült, az egyik számítógéphez. Miközben kikapcsolta az övet, a többiek, átvedlettek, leszedték magukról, a szkafander külső részét, és alatta egy fekete, vastag egybe ruha volt. Az űrhajó belseje nem volt épp luxushajó kinézetű, de nem is lehetett rá panasz. Leghátul ágyak, egy kis oldalkabinban WC, és legelöl, és legelöl oldalt a vezérlőpult.

-Na, huh… banyek… mi a?  -kerekedett el a szeme Sasliknak, és elkezdett fejjel lefelé úszni, a levegőbe, miután kiszállt a székéből. -Gyerekek, repülök… -lebegett el az űrhajó végébe a lány.

-De király! Én is… -rugaszkodtam el a padlóról, és én is csatlakoztam a többiekhez.

-Szálljatok már le a földre! -vigyorodott el Alma, aki hátúszást gyakorolgatta.

-Odass… ez mi? -nyomta meg, az egyik gombot Lila. Az űrhajó hangosan felbőgött, és egy hatalmas rántással elindult a semmibe. Mi a gép leghátsó falához zsúfolódva vártuk, h kifogyjon a kakaó, az űrhajóból. Iszonyatosan fájdalmas volt, ez a száguldás, hiszen… olyan érzésünk volt, mintha ki akarná tépni valami, a belső szerveinket. Sajnos csak nem akart elfogyni az üzemanyag, ezért a lányokkal összefogva, odakúsztunk, a vezérlőpulthoz és nagy nehezen meghúztuk azt a kart, amelyik mellé az volt írva, hogy „állj”. Nagy fékezéssel, és rántással megállt a járgány, és mi egymás hegyén-hátán landoltunk.

-Basszus, nézzétek! -egyenesedett ki Kavics, és mutatott egy hatalmas, kéken világító, kicsi bolygóra. A többiek és én nagy nyögésekkel feltápászkodtunk és csodálkozva tapasztaltuk, hogy tejesen olyan volt a bolygó, mint a Föld, de mégis… mintha más lenne. Nem volt benne, a bolygó kishatározó könyvben. Úgy sejtettük, hogy egy újat, egy új fajt fogunk felfedezni.

Miután megtárgyaltuk a dolgot a többiekkel, az űrhajóval berepültünk a légkörébe. Csupa kék köd.

-Hűha! -nézte a monitort Alma. -Az értékek nagyon magasak, de semmi probléma nincs. A levegő pont jó.

-De hogy lehet a levegő jó, ha az értékek magasak? -húztam fel a szemöldököm.

-Nem tudom… de a monitor az azt jelzi, hogy a levegő pont jó, de a többi, a víz és napsugárzás, a csapadék… ezek magasak, tehát gyakran előfordulnak az időjárásba…

-Áhá… -hagytam rá Almára.

-Na… nemsoká landolunk. Szkafandert fel lányok! -adta ki a parancsot Lila, mire mindenki odarohant a fogasokhoz, és nagy nehezen magunkra húztuk a cuccokat.

A landolás egész simán ment és mindent rendben találtunk a környékünkön, ezért kiszálltunk. Nagyon gyönyörű volt! Hatalmas mezők, zöldellő füvek, gyönyörű tavak, fák, és állatok. Tisztára, mint otthon, csak ez sokkal tisztább és békésebb volt.

-Azta… -ámult el mindenki.

-Fú, vaze, én itt akarom leélni életem hátralevő részét! -böktem ki végül. Annyira elképedtünk, hogy vagy egy 20 percen keresztül csak néztünk, néztünk, és néztünk ki magunkból.

-Jó, elég volt! Le a szkafanderekkel, mert a kézi műszer szerint minden a legnagyobb rendben van! Levegő normális, és lehet sisak nélkül is lélegezni!-vigyorodott el Arabrab.

S mindenki gyorsan kibújt a szkafanderéből, és az a fekete kis csini ruci volt alatta, amit mindenki imád! Miután mindent bepakoltunk az űrhajóba, magunkra vettük a túrafelszerelést, a fényképezőgépet és nekivágtunk a hatalmas fűzöld domb tengernek.

Jó sokáig gyalogoltunk, mire elértünk, egy kis falut, ami mögött egy hatalmas és csodálatos hegy uralkodott. A hegy légteteén, pedig egy hatalmas adótorony szerűség díszelgett. Érdekes és nagyon modern volt a faluhoz képest. No de, azért bementünk a faluba. A főúton sétálva, összetalálkoztunk, pár helybélivel, de érdekes képen, mindenkinek el volt takarva az arca, és földig érő ruhákba mászkáltak, de még a férfiak is.

-Hű, ez fura… -súgta oda Arabrab Kavicsnak. Aztán mentünk tovább. Az egyik kis kocsmába beültünk. Ami tök aranyos volt, kis szalmából épített tetőszerkezet, fából épített falak, alacsony székek, pultok, asztalok, és a kocsmárosnak is el volt takarva az arca, de a füle kilátszott. Akikkel eddig találkoztunk, mindenkinek valamilyen állati füle, agancsa volt.

Sorsolással eldöntöttük, hogy ki megy a pulthoz, kérdezősködni. Sajnos én vesztettem, ezért az összes bátorságomat összeszedve odasétáltam és leültem.

-Elnézést! -intettem egy kicsit, alig észrevehetően a kocsmárosnak.

A kocsmáros erre nem reagált. Hátrafordultam a lányokhoz, mire ők bátorítóan integettek, h „na, gyerünk, menny!”

-Elnézést, hé, kérem! -hajoltam át a keskeny pulton. A kocsmáros most már rám figyelt, és odajött hozzám. Nagy meglepetésemre, beszélte a nyelvünket.

-Mi tetszik? -nézett rám, nagy szemekkel. Én haboztam egy sort, majd folytattam…

-Hát tulajdon képen, azt szeretném kérdezni, hogy hol vagyunk?

-Hát… -végigmérte a társaságot. -Ti nem vagytok idevalósiak, mi? Eh… turisták… Tulajdonképpen, az X Team városkában. A bolygó neve X.

-Hűha… akkor jó messzire elkalandozhattunk. Mi a Föld nevű bolygóról jöttünk. Iszonyatosan messze vagy innen. S körülbelül úgy néz ki, mint ez a bolygó. Csak ott hatalmas fémből, fából, cementből készült városok vannak. -kis hallgatás állt be a beszédembe. -Mi a maga neve?

-Az én nevem Szpot, a tiéd?

-Pocok… ő ott Kavics, mellette Alma, vele szembe Saslik, mellette Arabrab, és ott a hátsó sarokban Lila. -mutattam be a bandát. Majd kibámulva az ablakon folytattam monológszerű beszélgetésünket.

-Miért hord mindenki ilyen ruhát? Nem bíznak az emberek, a másikban? Titkolóznak? -vetettem oda rögtön, a legdurvább kérdéseket.

-Áh… csak így próbálják meg megakadályozni, h a szemükbe menjen a por és a mocsok, egy-egy kisebb szélviharkor.

-Itt szélviharok vannak? Ezen a csodálatos helyen…

-Aha… De semmi komoly!

Ekkor bejött az ajtón, egy csapat, nekik is be volt bugyolálva az arcuk. Nagyon ismerősek voltak, valahonnan. Végigmértük egymást, majd leültek a terem másik csücskébe.

-Ők kik? Valahonnan olyan ismerősek. -súgta oda Arabrab a lányoknak. Mindenki megrázta a fejét, nem tudja senki.

-Hmmm… -folytattam a beszélgetést. -Mi az a torony, ott a hegyteteén?

- Azaz öreg doki tornya, aki rendszeresen ördögi dolgokat művel, és folyamatosan… én nem értem miért, de mindig egy bizonyos követ keres.

-Követ?

-Aha, követ. Egy olyan… húúú hogy is hívják… -vakargatta meg a feje búbját, a kocsmáros. Igen, a smaragd, egy zöld smaragdot. -vigyorodott el elégedetten az öregember.

Ekkor észrevettem, hogy az asztalnál ülő társaságból egy magas, kékszínű kendős emberke felállt és odajött a pulthoz, mellém. Annyira ismerős volt, de nem tudtam hova tenni.

-Köszönöm… -és visszamentem a lányokhoz, lehuppantam, a szabad székre, mellettük, és beszámoltam a beszélgetésről. Miután mindenki megkajált, a hozott kajából, felszedelődzködtünk és elindultunk körbenézni a kis faluban. Mikor kiléptünk az ajtón.

-Hé… hová tűnt mindenki? -nézett szét Saslik.

-Basszus… mi az ott? -mutatott Alma, a levegőbe. Nagy robajjal közeledtek felénk és egyre többen és többen lettek. Megdöbbenve tapasztalta a csaj banda, hogy azok a zümmögő hangot kiadó izék, azok robot méhek, lódarazsak voltak. Több ezer apró robot fedte el a három darab napot, ami az égen virított.

-FUTÁS! -sikított fel Lila, karon ragadta Kavicsot, és elrohant. Mi meg követtük. Sokáig futottunk, a robotok meg csak üldöztek minket. Kiszáguldottunk a faluból, be a sűrű erdőbe, majd onnan egy éles kanyarral vissza a házak felé. Valahogy visszaértünk, de az már teljesen le volt pusztítva. A falut, a földdel egyenlővé tették és nem volt más, csak roncs és elpusztult épületek százai. Rettenetes látvány volt. Az itt élő lakosok elmenekülhettek, mert sehol sem találtunk halottakat. Rettegve támasztottuk egymásnak a hátunkat, és így, egy kört alkotva néztünk mindenfele, de innen eltűntek a rovarok. Egyet sem láttunk.

-Hé, mi az ott? -emelte fel a szemöldökét Kavics, hirtelen, mikor már vagy egy jó 10 perce ott ácsorogtunk.

-Ha? -akik háttal voltak, kíváncsian sandítottak arra, amerre mutat.

-Megnézem, fedezzetek! -s Arabrab, Almával a hátának dőlve elindult, a mozgó kupac felé. Óvatosan felemelte az egyik fadarabot, és mi volt alatta? Egy robot méhecske, akit eltaláltak. Ott vergődött a földön, sérülten és kicsit szétszakadva.

-Mi az? Mi van ott? -kíváncsian néztünk oda.

-Egy olyan izé, ami megtámadta a falut. -emelte fel óvatosan egy csipesszel, amit a táskájából szedett ki Arabrab.

-Nos, tedd el gyorsan, és tűnjünk innen, mert szerintem ezek visszajönnek. De… egyáltalán honnan jöttek? Mik ezek? Miért támadták meg a falut? Mi történt a többiekkel? -fintorodott el Saslik.

-Szerintem abból a toronyszerű izéből. -válaszolta meg Lila, majd elindult egyedül a falu másik vége fele. Gyorsan utána rohantunk. A Mucsások végigsétáltak a főúton, és végül, egy hatalmas mezőhöz érkeztek. Tovább mentünk… átsétáltunk a mezőn, az erdőkön és minden máson is, ami az utunkba került. Mindenképpen meg akartuk látogatni, azt a bázist. Nagyon érdekelt a dolog. Odaérve láttuk, hogy hatalmas az a hegy, amit meg kell másznunk.

-Na, kinél van kötél? -bámult fölfele Kavics. Mire visszafordult, a többiek már rég felvették a hegymászó rucit. Én odanyújtottam neki egyet, mire ő egy érdekes fintort levágva felöltözött.

Egymáshoz kötöttük a derekunkat, és nyomás. Nekivágtunk a hegynek. Elől ment Arabrab, Alma és Lila, utánuk Saslik, a végén Kavics és én kullogtunk.

Kb. olyan, estefele járhatott már az idő, mire elértünk a feléig. Ott volt egy kis üreg, amelyet rögtön elfoglaltunk és beköltöztünk a száraz, meleg barlangba. Tűzgyújtás, kaja és alvás. Nagy alvás, mert az egész napos mászástól, az ember izületei és csontjai iszonyatosan elfáradnak.

-Jó éjt! -fújta el Lila a maradék, kis parázsló tüzet, mire mindenki összehúzta magát a takaró alatt.

Másnap reggel, az idő igen nyirkos, és hideg. Olyan volt, mintha beköszöntött volna a tél. Hatalmas hó fedte be, a bejáratot, és zárta el az utunkat.

-Itt ragadtunk! -sipítozott Saslik.

-Nem, leolvasztjuk! -támadt, ez a hátborzongató ötlete Lilának. Szó nélkül hagytuk, a dolgot. Csak a bejárat iszonyatosan csúszott, mint a kori pályán. Felkapott a tegnap este használt fadarabot a parázsból, megint meggyújtotta és elkezdte olvasztgatni a jeget. Többiek követték a példáját. Nagy üggyel-bajjal, sok elcsúszással és kapaszkodással kimásztunk és folytattuk az utunkat, felfelé.

-Most miért is megyünk oda? -kérdezte egyszer csak Kavics.

-Mert kíváncsiak vagyunk, hogy mi történik itt. -kapta meg a választ Almától, aki határozottan mászott előre.

Nagy nyögdécselésekkel és kisebb-nagyobb pihenőkkel felértünk, a legtetejére, és sátort vertünk, egy szikla tövébe. Elővettük a távcsöveket és álruhákat… elpakolásztuk a többi, felesleges dolgot.

-Mi az ott? -nézte a távcsővel Saslik, a nem messze lévő, hatalmas, és iszonyatosan magas épületet. Egy jó hosszú tartórúdon állt, egy nagy gömbszerű üveg kalitka. A tövébe, lent a földön, egy kisebb gyár terült el.

-Mi a… -akadt el a lélegzetem. -Mik azok ott?

-Mi, hol? -néztek a többiek. Ebben a pillanatban, egy hatalmas kék izé száguldott el a toronyhoz, meg be is. Betörte, a toronynak az alját és belülről száguldott a gömb fele. Pár perc múlva, a gömb egy hatalmasat robbant, és mindenfele repeszek, fém és kő száguldott el, a levegőben.

Riadtan húztuk le a fejünket. Épp hogy el nem talált minket egy hatalmas üvegdarab.

-Te jó ég! Tűnjünk el innen! -és mindenki futásnak eredt. De nem arra, amerről jöttünk, hanem el, a felrobbanó épület mellett, egyenesen a hegy lejtősebb fele felé. Nagy nehezen eljutottunk, egy távolibb dombos, lejtős részre, és onnan figyeltük, a szétégő tornyot.

-Na… hát ez tényleg látványos volt! Gyerünk tovább. -invitálta meg Alma és elindult. -Mi ez a bűz?

Hátranézve, észrevettük, hogy egy piros öltönyös emberke elsuhan, egy nagy fa mellett, egyenesen az erdőbe tart. Mellettünk, pedig az a valami, ami felrobbantotta… az száguldott el.

Kavics hatalmasat ugrott, és szinte halálra rémülve nézte a műsort, a többiek nyakából.

-Hűhűűűűűűű… igazi akció filmbe csöppentünk! -vigyorodtam el. -Teljesen olyan, mint otthon, csak ez egy fokkal izgalmasabb.

-Inkább menjünk haza, amondó vagyok, hogy túl sokat láttunk itt, mindenből! -nyújtózott egyet Kavics, miközben sétáltunk le a lejtőn.

-Jaja, ijesztő és barátságos is egyben. Fantasztikus! -borzongott meg Lila.

Miután leértünk, elindultunk a hajó fele, de út közben mindenféle érdekes lényekkel találkoztunk, akik undorodva, vagy éppen ellenkezőleg, barátságosan mosolyogva, integetve üdvözöltek minket.

Az űrhajónál, bedobáltuk a csomagokat a poggyász tartóba és mi is beszálltunk. De mielőtt felszállhattunk volna, odajött hozzánk a kocsmáros, akivel beszélgettem. Nem tudom, hogy-hogy került oda, de ott volt.

-Hé, hölgyeim!

-Hm? Nahát, hello, ön itt? -nézett vissza, a pallóról Saslik.

-Azért jöttem, hogy megköszönjem nektek, amit értünk tettetek.

-Mi? -ült le a pallóra Alma, -Mit tettünk mi?

Ekkor, az ég beborult és esni kezdett az eső.

-Hát… felrobbantották a doki rejtekhelyét!

-Mi? Nem mi voltunk! -tiltakozott Lila.

-De, de, de! Hisz csak magukat látták fönn a lakosok.

-Nem! Tényleg nem mi voltunk! Tulajdonképpen, mi csak felmásztunk a hegyre, és egy hatalmas, forgó kék izé robbantotta fel. De hogy ki volt az, nem tu… -ekkor elrohant egy kék sün, az űrhajó mellett, és a kocsmáros mellé fékezett le. Nem is kell mondanom, hogy ez a látvány, egy hatalmas tömeget vonzott oda.

-ÚR ISTEN! -és paff, elájultam. A többiek fogták a hasukat a nevetéstől, mert a földre érkezésem elég érdekesre sikerült. Nagy nehezen bevonszoltak a hálóba, az űrhajóban. Majd a többiek elmentek dumálni, és kajálni egy sort. Az eső persze még mindig szakadt.

-Héhé, nézzétek csak, ott van Csipkerózsika! -röhögték el magukat a lányok, mikor felkeltem és odabotorkáltam a többiekhez.

-Jól van, na, el… -akadt meg a szemem Sonic-on a sündisznón. -Ezt nem hiszem el, te tényleg létezel? Úr isten… -ültem le a többiek mellé.

-Hello. Ja, hisz… ez az én világom!

-Mi a..? -nézett ki az ablakon Alma, mikor valaki megkopogtatta az ablakot kívülről. -…Itt már késsz, Harry Potter van! -majd visszafordult a lány és bámulta tovább Harryt, amit integetve vigyorog befele az ablakon.

-MI? -csattant fel hirtelen.

-Hova csöppentünk mi? -nézett Arabrab Sonicra.

-Hát… tulajdonképpen ez az X Team a mesék, animék és egyéb kitalált lények kis városa. Itt él többek között Hófehérke és a hét törpe, Deth Note, Sámán király, Bleach, Naruto, Oroszlán király, Eifel Lined, Fullmetal Alchemist, Inuyasha, Dragon Ball, Hellsing… és még sorolhatnám. Ez az a bolygó, ahova száműzik az animéket, akiket vagy már elfelejtettek vagy nem annyira népszerűek, illetve itt születnek meg és itt élnek tovább, jó sokáig. Van, amikor sok anime/ mese szereplő keresztezi egymás útját, és olyankor új és új barátságok szövődnek, és folyamatosan segítjük a másikat. De vannak ellenségeink is. Ahogy látom… ti nem vagytok meseszereplők! Honnan jöttetek?

-A Föld nevű bolygóról, gondolom, onnan származtok ti is. -vakarta meg a nyakát Kavics.

-Pontosan!

-Új bolygókat, életformákat fedezni jöttünk el, de már látjuk, hogy ezt ki is lehet pipálni… meg ilyenek -hadartam zavartan.

-De most sajnos vissza kell mennünk, mert nem kaptunk olyan hosszú időt, a főnököktől. De… ha körbevezetnél minket, egy részén a bolygónak, azt megköszönnénk. Érdekelne, hogy még kik vannak itt… -vigyorodott el Alma és Saslik. Lila nem tudott mit mondani, csak úgy ült és hallgatta a többieket, és vadul bólogat.

Majd később, mikor mindent rendbe találtunk, körbenéztünk. Ellátogattunk Gaarához, szemügyre vettük Hupikék törpikék kis gomba falvát. Kavics nagyon megszerette őket. Kapott is egy nagy törpike sapit. Még később elmentünk és megnéztünk egy előadást a Kaleido Star sztárcsapatával, és a nézőtéren felfedeztük a Nana szereplőit is. A különböző animékből/ mesékből/ filmekből származó figurák, emberek, lények területei, majdnem egymásba értek. Mindenesetre elég volt egy kis, könnyed séta, és már bele is csöppentél egy új világba. Megmutatta Sonic, az Égi sólymok lakóhelyét, akik a levegőben köröznek, és védik a felhők mezejét.

Majd jóval később, elbúcsúztunk, a barátainktól és repültünk haza. De még hogy, megint sikerült eltalálni, a turbó gombot.

Lila, Kavics, Saslik, Arabrab, Alma és én, szerencsésen leszálltunk az űrállomáson. Nagy örömmel üdvözöltek minket, a tudósok, a sajtó és a rajongók.

-Na, gyerekek, mit hoztatok nekem? -nézett a főnök végig a csoporton.

-Semmit! -vágtam rá, mielőtt bármit mondhattak volna a többiek.

-Semmit? -nézett nagy szemekkel a főnök.

-Semmit! -ismételte meg Alma.

-Mi, az hogy semmit?

-Az azt jelenti, hogy nem találtunk egy bolygót sem! Hiába repültünk el olyan messzire, a Földtől, akkor sem találtunk semmit!

-Micsoda? Ez hogy lehet? De hát egy vagyonba került a ti felszállásotok, a kis kiruccanásotok! S képesek vagytok, üres kézzel visszajönni? -a mondat végére úgy felemelte a hangját, hogy még a feje is belevörösödött.

-Igen, képesek voltunk visszajönni, és ha nem tetszik, küldjön ki másokat, sőt jobbat mondok, menjen ki maga! Ó bocsánat, hisz nem tud kimenni, mert egy gyáva nyúl! -vigyorodott el elégedetten Arabrab.

-Hogy merészeled…?

-Úgy drága főnökúr, hogy nem bírja felfogni, hogy nincs már fent több olyan bolygó, amit ne fedeztünk volna még fel! -nyújtotta ki a nyelvét Lila.

Miután megmondtuk a véleményünket, az egyébként kapzsi és fukar főnöknek, sarkon fordulva hazamentünk, a kapott ajándékokkal. Azóta az összes tagnak a kezén egy bordó szalagocska lóg, amit még kint kaptunk ajándékba, kedves X Team lakóitól.

Mucsások a Csodák földjén, avagy ki ette meg a sütimet? (5)

A barátnőmmel dumáltunk a neten és hirtelen belebotlottam egy olyan dologba, amiről azt sem tudtam, hogy iszik, vagy eszik, vagy esetleg csak simán nézik. De aztán rájöttem, hogy oda mindenképpen el kell jutnom! Igen, ez egy hely lesz. A Mucsások megint utazáshoz készülődnek és el is utaznak, ebben a történetben! Bizony ám!

Na, hát ennyit a szokásos unalmas előszóról…

Gyertek, szálljatok föl a Varázslat és Csodák szőnyegére… ja, még valami, ne felejtsétek bekötni a biztonsági öveket! Bukósisak kötelező! Enni, és inni tilos a járművön, mozgás közben, a szőnyegből kihajolni szigorúan tilos. A rojtok között találtok hányós zacskót, kispárnát, takarókat, távcsöveket és esernyőket az esetleges madártámadások miatt.

Még valami! Ahova hőseink mennek, létezik, csak nem abban a formában, amiben én írom le, ugyanis, kicsit tök máshogy lesz minden a térképen, mint ahogy a valóságban van.

 

 

Egyik nap, ugye, mint mindig, általában, amikor nem dolgozom, unatkoztam. Hát igen, az unatkozás nem a legjobb módja az unalom elűzésére és az idő elütésére… de hát most mit lehet tenni egy ekkora házban? Fogorvosnál már voltam, a piacot is megjártam, a ház az tök tiszta. Miután visszajöttünk valahogy, azt nem árulom el, hogy-hogy, arról a helyről, ahol voltunk, rendbetettük a félbehagyott házat. Kitakarítottunk, és lefestettük a falakat, átvariáltuk a bútorzatot, és most minden új és modern. Előkerültek régi kedvenc dolgaink is, amik eddig az ágy alatt vagy egy elhagyatott dobozban pihentek. Köztük volt a Harry Potter mániám is. Jó, tudom, nem igazán említhetném meg, sőt egyáltalán nem említhetném meg, mert „jogvédelem” meg ilyen szarságok vannak. Hát, ha majd kiadásra kerül a könyvem, a Mucsások kalandjaiból, majd maximum megváltoztatom a neveket, ezen ne múljon már…

Tehát, előkerült, rengeteg kép, poszter, egy műanyag varázspálca, sakkfigurák, rajzok és egyéb dolgok. A zoknis fiókom mélyén, a használt fehér neműknél találtam meg, a kis dobozkámban, Mit ne mondjak, a kéthetes bugyimra ráfért már egy mosás!

-Miután visszapakoltam a dolgokat, elkezdtem unatkozni, és most tartok itt, az unatkozásnál. Mit is kéne tennem? Nem tudom. Hm… na jó, rábeszéltetek, leülök és dumálok egyet Benyussal. Úgy is rég láttam.

-Szia Benyus, na, mi újság? -pötyögtem be a chatbe.

-Te, ezt nézd, mit találtam! -írt vissza a leányzó, izgatottan.

-Na, muti!

Azzal elküldött egy linket, és megnyitottam és nem hittem a szememnek! Egy Harry Potter park.

-Ilyen nincs!

-De van!

-Hol találtad?

-Hát, mindenfélét kerestem a neten és paff, tessék, itt volt előttem. Elképesztően hatalmas, és mindent felépítettek, ami a filmben is és a könyvben is szerepel!

-Hát ez óriási! Azonnal oda kell mennünk!

-Bezony! -kis szünetet tartott Benyus. -De nagyon messze van és nagyon drága!

-Amerika, mi?

-Talált, és inkább nem írom le az árát, mert biztosan lefordulsz a székről!

-…

-Na, akkor mi legyen? Elmenjünk?

-Hát mindenképpen! Te, felhasználhatnánk az örökséget, amit örököltem. Jó, nem túl sok, de talán elég lesz! -ajánlottam föl neki.

-Na és a többiek? A többi Mucsás, ők nem akarnak jönni?

-Nem tudom, biztos akarnak, megkérdezzem?

-Persze! Hűha, most mennem kell, de majd később még tárgyalunk e felől! Szia.

-Oké, szia!

S Benyus már ott sem volt a cseten. Hm, vajon tényleg jó ötlet lesz elmenni? Jó ez egy hirtelen ötlettől jött, de hát, talán…

Kipattantam a székből, és lerohantam a lépcsőn, mivel a lányok, most kivételesen, nem a központi nappaliban voltak, hanem lent a földszinten, az üres teremben, ahol egy-két szék és WC-n kívül nagyon nem volt semmi. Mikor lefékeztem a lépcső aljában döbbenten tapasztaltam, hogy éppen egy Twister játék kellős közepén tartottak. Alma és Saslik egymás kezén ácsorgott és a lábukat próbálták elhelyezni valamelyik pöttyön. Arabrab a sárgákon szörfözött, míg Lila vigyorogva, sőt, röhögve nézte őket, a kezében lévő pörgetős kartonnal. Elgondolkoztam… vajon meddig lesznek képesek ott ácsorogni? Na mindegy…

-Hé csajok! Pakolás, irány Harry Potter land!

-Mi van? -nyögött föl fájdalmasan Saslik. A hátán átnyúló Alma, véletlenül belecsikart a vállába. A lány bocsánatkérőn nézett rá.

-Jól hallottad! Benyus és én a neten kotorászva ráakadtunk a HP sztároknak és rajongóiknak épített vidámparkra. Tökéletesen megcsinálták egy Roxfortot és a körülötte lévő helyeket, és még lehetne sorolni. Sajnos, Amerikában, és hát… szerintem, nem lenne elég pénzünk rá… de hátha össze tudunk hozni annyit, hogy el tudjunk menni…

-Hm… felhívom a nagynénémet, ő ki tud minket segíteni! -ajánlotta föl Lila.

-Szuper! -lelkendezett Arabrab. -… pörgetnél?

-Nem… -s Lila megpörgette a kis nyilacskát. -Jobb kéz kék…

-Oké, majd még beszélünk róla, most visszamegyek, és több infót gyűjtök. Hol van Kavics?

-Elutazott. Családlátogatás, meg ilyenek… -vonta meg a vállát Alma.

-Áh, értem.

 

Körülbelül… na jó, nem körülbelül, egy jó pár hónap kellett ahhoz, hogy össze tudjuk szedni a pénz, kemény munkával. Mindenféle állást elvállaltunk, és még a kaján is spóroltunk. Nem volt csoki, se gumicukor!

De hát, ilyen az élet…

Azon a bizonyos nyári napon, összepakoltunk és kicsörtettünk a reptérre, ahol is jó pár órás várakozás után tudtunk csak fölszállni egy hatalmas hófehér gépre. A belseje nem volt valami szívderítő, de most megteszi. Laza 10-12 órát kell végigülnünk. Ugyan, semmiség! Nekünk? Áh, meg se kottyan! Két oldalt 3-3 székből álló sor volt, középen vöröses szőnyeggel kijelölt út, amin a stewardessek mászkáltak fel-alá. A fejünk felett, pedig kék ég…

-Mi az isten! Hol a tető? -kerekedett el Lila szeme. Hát elég szokatlan látvány volt, egy repcsi, tető nélkül.

-Ott van, csak le van festve…. -morogta oda az egyik stewardess.

-Hát… ahogy elnézem, nincs valami jó kedve a nőnek! -súgta oda Saslik Almának, aki nagyokat bólogatott rá.

Leültünk a helyünkre és bekapcsoltuk a biztonsági öveket. Hú, ez túl szoros! Jól van. Tehát, a gépen végigbaktatott a két mogorva nő, mindenkit elrendezett, elmondták a kötelező tudnivalókat, aztán visszasiettek a függönyük mögé, végre meginni a teájukat, ami már vagy egy fél órája ott várta őket. A gépet egyenesbe állították a kifutón, majd tűz! Begyulladtak a motorok és vum… már az égen suhant a két motor… mert leszakadtak a gépről, és a törzs az utasokkal együtt a földön maradt… na jó nem. Odafönt minden aprónak és picinek tűnt. Hát nem mondom…

-Ó, ott egy országhatár, látom a piros csíkot! -röhögcsélt Arabrab.

-Hol? -bámult ki értetlenül Saslik az ablakon.

Mindenki jókat röhögcsélt útközben. Na meg persze voltak sakk, kajacsata, csap le csacsi és egyéb szórakoztató partik is, a többi utas örömére. Nem szóltak ránk, hisz végre volt egy kis izgalom is, a stewardessek életében!

Miután leszállt a gép, valahol Amerikában, elindultunk elfoglalni a szálláshelyünket, amit előre meg sem terveztünk, csak a gépen jutott az eszünkbe, hogy hoppá nincs hol aludnunk. No nem baj. Bekéredzkedtünk egy kis motelbe, közel a parkhoz. Lecuccoltunk és elrendeztük magunkat. Körbeböngésztük a térképet, először fejjel lefelé, aztán a helyes irányba. Mivel nem igazán tudtuk eldönteni az angol írás szerint, hogy mi merre van. Elég hülye nevük volt az utcáknak! Aznap az éjszakát a motelben töltöttük és másnap reggel indultunk fölszerelkezve.

 

Ne is kérdezzétek, hogy-hogy jutottunk oda! Elég kalandos volt! Közben majdnem elvesztettük egymást, mert a csoport egyik fele rossz buszra szállt. -.-” Aztán, meg volt pár eltévedés is, valahogy nem volt világos az a marha nagy kastélycsúcs a házak között… az ellenkező irányba indultunk el… Na jó, mindegy, az a lényeg, hogy odaérkeztünk!!!

A Harry Potter park bejárata elég hatalmas és félelmetes volt. Mindenhol vízköpő sárkányok és óriási kőszobrok figyelték az arra járókat. Az ajtó tömör fából készült és a kerítés meg kőből.

-Jé, mi ez? -vizsgáltam meg a egy kapcsoló alakú szerkentyűt az ajtó mellett.

-Csengő. -vonta meg a vállát Lila.

-Honnan tudod?

-Alá van írva…

-Tényleg! -vigyorodtam el, aztán megnyomtam a kis kallantyút. Valami odabent csengetett, majd kinézett egy kis ablakon, egy törpe ruhába bújt alak.

-No, mi kéne? Be akartok jönni mi? -vigyorgott gonoszan.

-Ja… -döbbent le Alma

-Háhá, de nem fogtok!

-Mér? -kérdezett vissza Lila, miközben jó alaposan megvizsgálta az illetőt. Nem lehetett magasabb 170 centinél.

-Hát mert, én vagyok itt a ház ura, és csak azokat engedem be, akik nekem szimpatikusak!

-Na majd én elintézem! -tűrte föl a ruha ujját Benyus. Odacsörtetett a kisablakhoz, és benyúlt. Kihúzta rajta az illető fejét, a sapkájánál fogva és beolvasott neki, majdnem meg is verte.

-Batárnőtök meggyőzött, bejöhettek! -és már nyitotta is ki az ajtót. Mi nagy vidáman becsörtettünk.

A szemünk elé tárult egész Roxmorts, Roxfort kis falucskája. Háttérben, jó messze magaslott ki, a sötét felhők között a vár legmagasabb tornya. Nem mondom, tök szép látvány volt! Előttünk kétfele ágazó utacska vezetett a semmibe. Mindenfele házak fából és téglából. Az elágazásnál egy hatalmas tábla köszöntötte a belépő látogatókat. Fekete alapon, világítottak az aranyló betűk. „Üdv néked idegen, a csodák földjén, ahol még a legvadabb Harry Potteres kívánságod is valóra válik”. Alatta pergamenszerű papíron a térkép. No lássuk csak: ha jobbra megyünk, elérjük a Tiltott rengeteg végét, viszont ha balra, akkor is.

-Mi van? Ez nem világos nekem! -rázta meg a fejét Alma, és megdörzsölte a szemét.

-Nini, egy kis hidacska, vezet el, a Tiltott rengeteg mellett, egy kis tisztásra, ahol van az a nagy ronda szőrös pók… -fintorodott el Benyus.

A tisztásról pedig, egy vaskapun keresztül jutunk el Hagrid kunyhójához és onnan meg föl a várba. Jó hosszú séta lesz! De… miért van itt ilyen nagyon hideg? Mindenki összenézett.

-Esik a hó? -kérdezte Lila, aki megdörzsölte a kezét, mert eléggé lefagyottnak tűnt.

-Bocsi manó… vagy nem tudom, hogy minek nevezzelek… -szólította meg Arabrab a kapuőrünket. -Idebent miért van ennyire hideg és az ajtó másik oldalán, miért olvadozik az aszfalt?

-Muglik… pf… -azzal hátátfordított és beballagott a kapu melletti kis kuckójába, amit kívülről nem lehet látni.

-Köszi… -ingatta a fejét Arabrab. -Hát ezzel nem lettünk okosabbak!

-Gyertek, keressünk valami jó boltot, ahol lehet venni pulóvereket. Nem árt, ha van, sőt, még szuvenírnek is tökéletes. -vigyorodott el Alma.

A többiek engedelmesen utána baktattak. Kis csapat elindult balra, a házak között, de egy idő után egyre jobban kezdett esni a hó, már tényleg nagyon fázott mindenki!

Szerencsére összefutottunk az egyik ruhabolttal, ahol jelmezeket, szuvenír bögréket, kalapokat és egyéb csecsebecséket lehetett kapni. Odabent jó meleg volt. Az egész ház teljesen visszaadta azt a régies, kellemes, sörös hangulatot, mint amit a többi épület is árasztott magából, az utcán. Viszont, itt a plafonon végig volt futtatva egy borostyán növény, melyről kis díszek lógtak le.

-Ez igen! Azt hittem, hogy egy tökre elhagyatottnak kinéző üzlet lesz, de ez állati! -vigyorgott mindenki, mint a tejbe tök.

-Jó napot kívánok, mit adhatok? -köszönt az eladó. Alacsony, pocakos, fehér szakállas férfi volt, olyan 60 év körüli.

-6 db, jó vastag pulóvert szeretnénk venni. -adta le a rendelést Alma, miközben felpróbált egy boszorkány kalapot.

-A 6.-at becsomagoljam, ajándék lesz? -érdeklődött vissza.

-Nem… -nézett döbbenten Lila. -Miért? Hisz 6-an vagyunk… Plusz, Kavics, de ő ugye nem rajong a Harry Potterért…

-Csak 5-en… hol van Saslik? -számolta össze barátnőit ötödszörre is Benyus.

-Nem tudom… az előbb még itt volt…

-Tudja mit? Igen, csomagolja be. -intézte gyors válaszát Arabrab. -Majd később megkapja az a lány

-Hajaj… -csóváltam meg a fejemet.

-Tessék, ezek közül lehet választani. Van Griffendéles, Hugrabuggos, Hollóhátas és Mardekáros. -terítette ki a mintás pulóvereket a pultra az idős eladó.

Szuper! A Mucsások kiválasztották a nekik szimpatikusat, és a maradék egyet meg jó gondosan elpakolták a táskába. Miután fizettek, kimentek újra a hidegbe.

Eddig nem volt kint senki, csak azzal a manóval találkoztak, de most… az egész utca nyüzsgött. Mintha mindenkit egyszerre engedtek volna be ide. Alma és Arabrab a Mardekáros pulcsiban, Lila Hollóhátasban, Benyus és én, pedig a Griffendélesben voltunk. Nagyon bejött, tök jól melegít!

Eléggé lehűlt az idő, és már szinte a térdünkig ért a hó is. Miközben ballagott a kis csoport, rengeteg régies ház mellett haladtak el. Mindenhol falakon, havas borostyán ékeskedett. Körülöttünk szinte csak tizenéves, diáknak öltözött és talárt hordó tizenéves mászkált. Elég feltűnő volt egyik-másik ruha. Rengeteg színben pompáztak, de a szabásuk ugyan az maradt. Kis és nagy csomagokat rángattak maguk után, amelyek rogyásig voltak pakolva könyvekkel, ruhákkal és ajándékokkal. Néhány egyenruhásnál még ketrecbe zárt állatokat is láttunk. Tisztára, mintha nem is a parkban lennénk, hanem benne a történetbe.

-De aranyos kis cica! -csillant fel Alma, szeme és széles vigyorral bámult egy tarka macskát az egyik bőrönd teteén. Nem mordult… S miután megnéztük jobban, rájöttünk, hogy plüss. Nagyon élethű volt! Elképesztő! Ezek szerint a többi állat is csak plüssállat.

Kis baktatás után, elértük a Tiltott rengeteg elejét, ami nem volt túl hívogató. Az egész tök sötét és rideg. Tudja, ki akar oda bemenni, pláne télen! A fák olyan sűrűn fonták össze ágaikat, hogy még a köd is megragadt a talaj felszínén. Sehol egy fénycsík, sehol egy biztató ösvény. Megegyeztünk abban, hogy majd talán máskor benézünk oda, és inkább átsétálunk az ösvényre.

-Hí! Ott valami megmozdult! -visította el magát Benyus, miközben lemerevedve bámulta az erdőt. Pont mellette vezetett el az út, a tisztásra, ezért kénytelenek voltunk ott elhaladni. Mindenki lemerevedett, és figyelt. De semmi nem mozdult.

-Ó, biztos csak egy madár volt! -legyintett Lila és továbbindult.

-De én láttam! Mintha valami ló féle lett volna, két hatalmas szarvval a fején.

-Azt úgy hívják, hogy szarvas. -vigyorodtam el.

-Nem, nem az volt! Valami más! -bizonygatta egy darabig még Benyus, majd miután elhagytuk az erdőt, megnyugodott.

A tisztáson, amire kiértünk, csak hó és kopasz ágak voltak. Sehol egy lélek. Közepén lévő tó is befagyott és vastag jégréteg ült meg rá, aminek a tetején kis hópelyhek korcsolyáztak vígan, de nem szó szerint.

Majd fölfele baktatva, egy jó hosszú és jó magas fekete kovácsoltvas kerítés emelkedett ki a téli tájból. Égig nyúló tüskéi visszariasztották a kis csoportot egy kicsit, de ha már idáig eljutottak, innen már nincs vissza út. A kapu tárva-nyitva állt és kicsit nyikorgott. Gyönyörű virágminták és akantuszok borították a feketeséget.

-No… -sóhajtott Lila és elindult befele.

-Hát akkor, no… -hangzott el a csatakiáltás és mindenki követte.

Átérve a kapun, már nem volt semmi hó. Sehol! Egy csepp hó és jég sem borította a tájat, sőt, inkább minden tavaszi virág lepett el. A fák meghozták első virágukat, a szél kellemesen fújt, a nap vidáman virított az égen és a fű is zöld volt. Hát ez meg hogy a manóba lehet? De most komolyan?! Egyszer baromi meleg van, aztán tél, most meg tavasz… na szép!

Madárcsicsergés a kviddics meccs zaj csapta meg a fülünket. Jó párosítás ez a kettő… mindegy…

Levakartuk magunkról a pulóvereket és belegyömöszöltük a táskákba. Kis kajálás és ivászat, na meg fényképezgetés után továbbmentünk.

Kisvártatva elértük Hagrid házát. Kis faviskó, kőalapzattal és fatetővel. Nem nagy szám, de nagyon aranyos volt. Körülötte légycsapó növények ebédeltek… legyeket. Guszti. Kicsit odébb tökföldeken kis apró famanók mászkáltak.

Valahogy úgy néztek ki, hogy: egy, vékony fapálcika a testük, és a testrészeik is, de az sokkal vékonyabb és kisebb, mint a testük. Kis zöld, levélből készített sapka volt a fejükön és hatalmas bogyószemeik világítottak. Csipkebogyó… ha jól látom.

-De cukik! -csillant fel Alma szeme és szélesen elvigyorodott.

-Azok! De milyen hasznosak! -hallatszott a hátunk mögül egy jó mély dörmögő hang.

Hagrid mászott elő a házikó árnyékából. Eddig onnan figyelte a teremtményeket.

-Sziasztok, Hagrid vagyok! Gondolom… ti meg a látogatók… eltaláltam?

-Igen! -bólogatott Arabrab.

-Pompás, hát, üdv néktek itt Roxfortban! Érezzétek jól magatokat! Jó szórakozást! -azzal hátátfordított és el is ment. Teljesen olyan volt, mint az igazi Hagrid, ugyan az a magasság, a hatalmas feketés szakáll, hosszú haj, pocak. Na, itt valami nem stimmel! Jó, eddig sem stimmelt, de most még jobban nem stimmel a dolog!

-Tisztára olyan volt, mint az igazi Hagrid, nem? -kérdeztem a csajoktól, akik megvonták a vállukat és továbbindultak.

A kastélyba vezető úton nagyokat röhögcséltünk és ámuldoztunk a sok dolgokon, és különös lényeken, amik kint röpködtek a levegőbe. A kapuhoz érve, észrevettük, hogy tényleg nagyon nagy az épület, de egyáltalán nem széles, csak magas. Hatalmas ajtaja az égig nyúlt, tornyával együtt. Ablakai üresen tátogtak. Az egész kőből épült. Tudom, mert véletlenül sikerült kiszednem egy kődarabot, Benyussal együtt, a falból. Nem direkt volt! Csak elkezdtem kapirgálni, aztán csatlakozott hozzám a lány is, és… hát kijött. Ettől függetlenül Roxfort megmaradt. Nem dőlt össze.

Odabent sokkal nagyobb volt a hely, mint amit kívülről megsaccoltunk…

Középen egy jó nagy terem ácsorgott üresen, falakon képekkel, és itt-ott asztalokkal és székekkel. Szembe az ajtóval volt egy lépcső és a fölső emelet. Majd onnan két ajtó vezetett tovább. A földszinten szintén helyezkedtek el ajtók. Rögtön kiszúrtuk a WC-t és azonnal megrohamoztuk!

Hát, ugye már nagyon kellett! Miután mindenki elintézte a dolgát, visszamentek a többiek, a nagy előcsarnokba, de én még maradtam egy kicsit a budiban, mert rám tört a hasmenés. Majd később én is csatlakoztam barátnőimhez. A WC-kből kiérve elámultunk. Esőkabátos diákoknak öltözött diákok, és tanárok rótták a terem padlóját. Mindenhol ment a nyüzsgés és a vihorászás.

-De miért van rajtuk esőkabát? -tette fel a mindenkiben ott motoszkáló kérdést, hangosan, Lila. Senki nem szólalt meg, de nem is kellett, mert hamarosan megkapta a válaszát. Hatalmasat dörrent az ég, és elkezdett szakadni az eső. Mintha dézsából önteték. A diákok között volt, aki visítva menekült át, másik terembe, de volt, aki ügyet sem vetett rá. -Aha… én már ezen meg sem lepődök! -jelentette ki Lila és egy jókora böfögést hallatott. Szerintünk a mai ebéd volt. Májkrémes szendvics. Igen, ez határozottam májkrémes szendvics!

Mielőtt még bőrigáztunk volna, visszamenekültünk a WC-be és becsuktuk az ajtót. Idebent legalább nem esett.

-Helloka! -köszönt egy kellemesen vékony hang. -Látom, ti még újak vagytok!

-Nem, nem, mi csak turisták vagyunk! -rázta a fejét Benyus.

-Ja… de miért esik a teremben az eső? -tettem fel a kérdést, mire a lány elmosolyodott.

-Luna vagyok! A Csodák földjén vagytok nem? Roxfortban, nem? Itt minden megtörténhet!

-Szia Luna! -köszönt Alma, majd bemutatott mindenki egyesével a bandából. -S innen tulajdonképpen hova tudnánk menni, mit tudnánk megnézni?

-Körbevezethetlek titeket! -ajánlotta föl a leányzó, majd előhúzott egy esernyőt.

Kinyitotta az ajtót és kiment, feltárta az ernyőt, majd intett. A csipet-csapat elindult, Luna után. Először a bejárati ajtótól jobbra eső ajtón nyitott be. Odabent is esett, sőt, szinte már lábfejig ért a víz. Onnan egy hosszú folyosón átsétáltunk egy másik folyosóra, és onnan föl az emeleten, egy harmadikra. Az utóbbin viszont már csak csónakkal tudtunk közlekedni. Nem tudom, mit keres egy marha nagy tó, az emeleten, de hát, ha ez természetes, akkor jól van. A falakon régi, pókhálós képek lógtak, és üres páncélok, sárga esőkabátban ácsorogtak a talapzatukon. Na, ilyen nem volt a filmben! Miután átcsorogtunk a következő folyosóba, felmentünk még vagy 10 emeletet, és kikötöttünk a Griffendél ház lakókörzetében.

Mindenfele sárga és vörös tapéták, gyönyörű régi faasztalok, polcok, szekrények, a kandallóban lobogott a tűz. Itt is képek, öreg boszorkányok festményei néztek vissza ránk. Néhányan mosolyogva integettek, mások szunyókáltak.

-No, itt nem esik! -csavarta ki hajából a vizet Alma.

Luna eltette az esernyőt, és lehuppant az egyik fotelba. Mindenki szétszóródott. Amit lehetett körbeböngésztünk.

Ám hirtelen megjelent egy alak, az emeleten, ami nyitott volt, tehát ha felnéztünk a plafonra, akkor nem csak a plafont, hanem az emeletet is láttunk. Na, szóval értitek! Tehát… az illető kihajolt és lenézett. Senki nem vette észre. Úgyhogy fogta magát, és lesietett a lépcsőn. Még ekkor sem tűnt föl senkinek. Nagy levegőt vett és odasétált Almához. Megkocogtatta a vállát. A lány hátranézett, és akkor szembetalálkozott két csodaszép és élénk színű szempárral. Alma visítva eldobta a könyvet, és az illető nyakába ugrott. Majdnem földőltek.

-Mi történt? -nézett föl Arabrab.

-Ha? Ez ki? -nézett rá döbbenten Benyus.

-Melfooooooollllyyyyy! -visította Alma, és megszorongatta a fiút. Nem engedte el, pedig a srácon már látszott, hogy mindjárt kidobja a mai ennivalót.

-Figyi, figyi, figyi, már lilul a feje! -vigyorgott Lila, és elkezdett hangtalanul röhögni.

-Hm… nem semmi, teljesítmény! -bólogatott Luna, a székből.

-Alma, most már szerintem, el kellene engedned! -javasolta óvatosan Arabrab.

Alma elengedte a fuldokló srácot. Melfoly megtapogatta a nyakát. Rendben volt. Összeszedte minden erejét, és mielőtt még belekezdhetett volna bármiben, jött a második menet. Ismételten kapott egy jó nagy ölelést. Nem panaszkodhatott, tényleg nagy rajongótábora van.

-Jó, jó, jó, most már elég lesz! -tolta el magától a lányt. -Tudom, hogy ennyire híres vagyok, de ez már tényleg sok! Állj le!

-Bocs…

-Köszönöm. Tehát, igen a nevem Melfoly, de ti mit kerestek itt? Kik vagytok? Még soha az életben nem találkoztam veletek!

-Arabrab vagyok. Ő Lila, Alma, Benyus és Pocok. Tudod, turisták vagyunk! Csak eljöttünk megnézni Roxfortot. Elég félelmetes egy hely!

-Ja, hát vannak furcsa dolgok itt. -bólogatott.

-Állj, te nem Mardekáros vagy? Mit keresel itt, a Griffendélben? -vetette föl Benyus.

-Látogatóban vagyok. Tudod, ez a csodák földje, itt bármi megtörténhet. Ez nem olyan, mint a film! Itt mindenki haver.

-Váó, tehát a való életben nem is vagytok ellenségek? -kérdeztem.

-Persze, hogy nem.

Egyszer csak nagy pukkanás hallatszott, és megjelent egy manónak kinéző izé. Ő volt Dobby, a házi manó. Gyönyörű öltönyt és lakkcipót viselt, cilinderrel a fején. Hát mit ne mondjak, volt nagy csodálkozás.

-Nem hiszem el, neki van ruhája? De menő! -vigyorgott Benyus.

-Ja, hát tudod… ez a csodák földje.

-Ki ette meg a sütimet? -förmedt a társaságra a lényecske. Senki sem válaszolt, mivel nem tudtuk, hogy miről van szó.

-Hermione. -vágta rá Luna. 

-Áhá! Majd meglátjuk, mit szól a vízibombához, az ágy a fölött! -azzal el is tűnt.

-Hű! Elég agresszív egy manó! -csóválta meg a fejét Alma.

-Áh, csak stresszes. Luna, körbevezeted már őket?

-Ja.

-Minden megmutattál?

-Amit lehetett, igen, a kastély többi felét, tatarozzák, tudod, ezért vagy most te is itt… Még a könyvtár hátra van.

-Igen! Leomlott a tornyunk, a hülye Magyar menydörgő miatt… Hála neki, most itt kell dekkolnom, nem bak, a csajok hálója tök jó, láttátok már?

-Nem, de… azt hiszem, el tudom képzelni! -vont vállat Lila, majd megint eleresztette egy böfit.

-Májkrém… -szagolt bele a levegőbe Melfoly.

-Az…

-Na, gyertek, megmutatom a könyvtárat, aztán irány haza, mert nem elég, hogy a lap, amire az író ír, hamarosan elfogy, meg a tinta a nyomtatóból, de közeledik az este is, és elég hátborzongató dolgok vannak itt éjszaka. Ne, ne akarjátok tudni, hogy mik azok!!! Utánam! -adta ki végül a vezérszót és elindult a társaság ki az ajtón, le a mozgó lépcsőkön, amit tényleg mozgólépcsők voltak, és nem azok a mozgólépcsők, mint amik a filmben is szerepeltek. Szóval, le a lépcsőkön, át egy újabb termen, ahol kánikula volt. Mindenki egy szál strandruhába és pólóba flangált. Átjártak úszkálni az esős részre. Aztán tovább egyenesen előre. Alma egész végig Melfoly nyomában loholt.

Nem sokkal később befutottak a könyvtárba, ahol mintha egy hurrikán söpört volna végig. A könyvek egymás hegyén-hátán, a tintásüvegek feldőlve és kiborulva, az asztalok egymásra hányva. Székek sem nagyon voltak.

-Hű! Mi volt itt? -kérdezte Arabrab.

-Semmi. Ilyen a könyvtárunk. -vont vállat a srác.

-Durva! Hogy találtok itt bármit is meg? -emelt föl egy szakadt könyvdarabot Benyus.

-Tudod, feltalálták a számítógépet és az Internetet, és persze a Google-t is!

-Használjátok?

-Persze! Miért, azt hitted, hogy még mindig az őskorban élünk, ahol csak lúdtollas tintás papírra írunk? Ne… ennyire ne nézz már le minket!

-Jó-jó, bocsi.

-No, most hogy ezt is láttátok, szerintem, kikísérlek benneteket a kapuig. Várj, honnan jöttetek?

-Magyarországról. -felelte könnyedén Lila- Miért?

-Honnan tudtok ilyen jól angolul?

-Mi? Sehonnan, te beszélsz magyarul! -lepődött meg Benyus, és a többiekre nézett. Mindenki vállat vont.

-Aha… Jó, hát legyen, végül is… Nyomás!

-Jó-jó. -böktem ki, és én is megindultam a csoport után.

Átmentünk jó pár érdekes és izgalmas szobán, folyosón, termen, mire visszakerültünk az előcsarnokba, ahol most is szakadt az eső. Szagból ítélve, már ónos eső lehetett. Igen, az volt, sokan korcsolyáztak a tükörsima padlón.

Leballagtunk, ki az ajtón, és mi csajok előrevágtatva sétáltunk a hosszú úton, ami visszafele vezetett, Roxmortba, a havas kisfalucskába. Leghátul gyalogolt Alma és Melfoly. Beszélgettek és vigyorogtak rengeteget. Mi már rég lent jártunk, a domb aljába, amikor megálltak ketten, félútnál.

-Te, figyelj, nem maradnál itt? -kérdezte a srác.

-Hát… szeretnék, csak tudod, ott vannak a barátnőim, meg az otthonom is, és a családom… Hidd el, én tényleg nagyon szeretnék!

Melfoly elmosolyodott, megfogta a lány kezét, majd adott egy puszit az arcára. Alma olyan hót vörös lett, hogy az csak, na. Teljesen elpirult. A leges legváratlanabb nem is a puszi volt, hanem az, ami utána jött. gyerekek, nagyok vagytok már, gondolom, el tudjátok képzelni! Így van, Melfoly közelebb hajolt az arcához., és … jaj! Kicsit még ácsorogtak, majd továbbmentek, és lent összetalálkoztunk. Elköszöntünk Melfolytól, és elindultunk visszafele.

Alma egész úton csak mosolygott, és valamit szorongatott a kezébe. Nem értem, mi ütött ebbe a lányba! Az előbb még nem ilyen volt a tekintete. Hm… na, mindegy, majd elmondja… talán.

Kiértünk a kapun, hol ott várt minket Saslik. Hatalmas szatyrokat szorongatott a kezében.

-Bevásároltál? -kérdezte Lila.

-Be! Mehetünk!

S mindenki kiballagott a jeges és csúszós Roxmortból, a forró nyárias időbe. A hatalmas kapuk becsukódtak mögöttünk. Alma még utoljára visszanézett, majd mosolyogva megnézte a szorongatott cetlit. Aláírás és e-mail cím… Irány haza!

 

Gyerekek, hát nem édes? De! Itt a vége, fuss el véle. Szerintem jó kis történet volt, és egész rövid is.

Mucsás kémek (4)

Helló kedveskéim, igen, itt megint Pocok. Már legalább 3 sztorit elmeséltem nektek, a kalandjainkból, és mindegyik valakinek az álmát teljesítette… Mucsások közül jó pár ember találkozott már a kedvenc helyével, bálványával vagy éppen kedvenc tárgyával. Hát, ideje, hogy beavassalak titeket a nagy titokba! Mit is csinálnak a Mucsások igazából? Elmondom. De előtte, tessék kényelmesen elhelyezkedni és hátradőlni egy kis rágcsálnivaló társaságában!

Nos… amikor nem segítünk vagy színházban, ülünk, kémkedünk! Bizony, az eredeti foglalkozásunk a kémkedés! A K3678 titkos szervezet tagja vagyunk. Mindenki, kivétel nélkül! Csak a csajok más-más szakra lettek besorolva. Kavics, pl. egész ügyes a matematikai kódfejtésben. Alma és Arabrab a verekedésre szakosodtak. A lehető legjobb titkos ügynökök, James Bond után! Saslik a kémiában jeleskedett! Lila pedig jó megfigyelő és igaz, kicsit hanyag, de az észjárása, na az csúcs! És végül én… nem én tényleg nem tudok semmit a kémkedésről, és sajnos nem vagyok ügyes, de egy dologhoz értek. A fegyverekhez!

Na íme a mi kis kémes történetünk, hogy hogyan mentettük meg egymás életét, és hogy hogyan úsztuk meg Jassen Greg támadását.

 

Egyik nap, Kavics otthon reggelizett. Tojásrántotta, narancslével és szalonnával! Beleszippantott és érezte a friss tyúk kakiját, amelyik miután kitojta a tojást, szart egyet. A csaj kék hálóköntöst viselt, fehér nyuszis papuccsal. Haja, mint egy szénaboglya.

-Kajára fel! -csatakiáltással nekiállt reggelizni.

-Szervusz Kavics! -nézett be az ajtón Saslik. Vidáman lehuppant a nagy asztalhoz és megigazította a vörös szoknyáját. -Na, mi mára a terv?

-Egyelőre az, hogy megreggelizünk, majd átugrunk a videó tékába és kivesszük a listán szereplő filmeket. Pocok pedig elmegy és megveszi a popcornt.

Csatlakozott Alma is a többiekhez. Lassan de biztosan az összes Mucsás odagyűlt a konyhába, és mindenki nekiállt falatozni. A lányok nagy része még pizsamát vagy köntöst viselt.

 

Hogy én merre voltam? Hát… ez egy hosszú történet. S igen, jól hiszitek, hogy elmesélem! Nos, én egy hatalmas szobában ücsörögtem, belekötözve egy székbe. Hogy-hogy kerültem oda? Hát, a K3678 elküldött egy bevetésre. Régebben mindig, minden hónapban, napban volt valami izgalmas küldetésünk, de most, így 18-20 évesen inkább hanyagolnak minket. Nem tudom miért, nem mondták!

Mellettem ácsorgott Jassen, egy nagy bárddal. A szoba tök üres volt, a falak hófehéren virítottak, és egy kamera figyelt a sarokban. Nem volt ott más, csak egy szék, én és a bérgyilkos.

Tehát ott ültem, és elgondolkoztam azon, vajon miért is vagyok itt? Túl sok mindent megtudtam a hatalmas világelfoglalós tervéből? Mint mindig, mindenki csak a világot akarta elfoglalni…

-Na, gyerek, most mégis mit csináljak? Mit tudsz? -kérdezte a vöröses-szőkés hajú, kék szemű, magas férfi, akinek az arca rezzenéstelen volt. Nem fejezett ki semmilyen érzelmet. Megtaposta kicsit az élet, de ráncai szinte nincs is. Körülbelül 30 éves lehet.

Nem feleltem. Mucsások soha nem árulják el az ellenségnek a dolgokat!

-Áh értem, tehát nem mondasz el semmit?! Bölcs döntés. Így nem kevered magad, még nagyobb bajba! -elkezdett járkálni fel-alá. Töprengett valamin. Követtem a tekintetét, mire megtorpant és rám szegezte a bárdot.

-Na? -vártam a következő lépését.

-Mi na? Azt nem értem, hogy-hogy tudtad kijátszani a biztonsági rendszerünket?! Tökéletes és a lehető legjobb biztonsági cuccokkal vagyunk felszerelve! Nem hiszem el, hogy csak úgy be tudtál surranni!!!

-Na, hát mégis! -vigyorodtam el.

-Van kedved vigyorogni? Ilyen helyzetben?! Szánalom… -morgott Jassen.

-Mmm… elfelejtetted, hogy én is bérgyilkos vagyok… nekem a halál az életem! -milyen ironikus… halál az életem. Hát végül is igen! Főleg mások halála!

Jassen megvakarta a tarkóját. Izzadságcseppek gördültek végig a homlokán, le a nyakáig. Vagy melege van, vagy problémát okoz a halálom.

-Szívesen megölnélek, de sajnos nem lehet! -sóhajtott végül.

Nagy szemekkel bámultam rá. Nem lehet? Nocsak, mit tud, amit én nem?! Jassen sarkon fordult és kiment az ajtón, aztán becsukta. Nos, rendben összegzem az eddigi akcióimat, mert egyelőre nem tudok szabadulni a széktől.

Tegnap kora délután elküldtek, Rómába, hogy derítsem fel a terepet. Sikerült is, és ráadásul összefutottam és személyesen beszéltem Jassen főnökével, Allogia Deberrel. Érdekes embernek tűnt. Különös és nagyon gyanús volt a K osztagnak is, ezért… Utána szöktem.

Sikerült felsurrannom a magángépére, de elkaptak, miután leszálltunk Németország egyik repterére. Megkötöztek és elhurcoltak valahova. De hogy most pontosan hol vagyok, azt nem tudom. Remélem, hogy a K-sok már keresnek, vagy legalább értesítették a lányokat…

Nocsak, egy kamera, tehát minden lépésemet figyelik. Okos, de nem eléggé!

Megmozgattam a karomat, a kötél kicsit kilazult, majd hirtelen elkezdtem hörögni, fuldokolni és hatalmas kiáltások közepette lebicsaklott a fejem. Kicsit rossz és kényelmetlen volt ez a póz, de hát mindenért meg kell szenvedni. Lépteket hallottam. Kb. 2 ember vágtatott be az ajtón.

-Most mit tegyünk vele? -szólalt meg az egyik, és megbökte a vállamat. Semmi reakció.

-Hívjuk a dokit! Jassen parancsa az volt, hogy minden áron tartsuk életbe! -azzal elrohantak, és becsapták az ajtót.

Reméltem, hogy senki nincs a képernyők előtt! Próba szerencse. Előrelendültem, majd hátra, és a szék feldőlt, hátra. Kihúztam magam a kötelek szorításából, és összegöngyöltem. Még jól jöhet. Óvatosan kinyitottam a fehér szoba, fehér ajtaját, s futás! Nem volt a folyosón senki, de a kapuknál biztos, hogy lesznek őrök!

Eközben otthon a lányok befejezték a reggelizést, és elkezdtek keresni, hogy vajon merre lehetek. 11 fele lehetett már az idő, mire csöngött a telefon. Lila fölvette.

 

-Haló?

-Gyertek be a központba, baj van! -szólt a másik végébe egy öreges, rekedt hang.

Lila lecsapta a telefont, közölte a lányokkal, hogy akció van, és már ott sem voltak. Alma bepattant a fekete kabrió, vezető ülésébe és megvárta, míg a csajok is bemásznak, aztán beletaposott a gázba. Kb. 30 km-re volt a K3678 főhadiszállása. Beszáguldottak a nyitott garázsba. Kipattantak a kocsiból, föl a lifthez, azzal a 13.-ra. Bekopogtak az egyik ajtón, majd bementek és illedelmesen letelepedtek a kanapéra. A főnök, egy középkorú, öltönyös úr volt. Ráncain meglátszott az élet talpának a nyoma és a titkárnőjén is, de csak egy kicsit. A főnököt mindenki csak W-nek hívta, mert senkinek nem volt hajlandó elárulni a nevét. S a titkárnője Ann volt, aki sötétbarna kosztümöt viselt, haja kontyba kötve hordta.

-Pocok tegnap este eltűnt! -vágott bele a közepébe W.

-Mi? -hördült föl egy emberként a lány csapat.

-Hogy hagyhatták? Mi történt? -állt föl a kanapéból dühösen Arabrab.

-Hát, elküldtük bevetésre, az volt a feladata, hogy kikémlelje Allogia Deberrelt, aki egy nagyon befolyásos ember… Nem sikerült, elkapták! S most fogva tartják valahol Németországban. Elküldtük már az egyik ügynökünket érte. Nagyon jó a srác! Az egyik legjobb! -pillantott föl az aktákból Ann.

-Remek, akkor utána! -indult el az ajtó felé Kavics.

-Ácsi, és ugye ő nem tűnt el?-ugrott föl a helyéről Saslik is.

-Hajaj! -sóhajtott föl Ann.

Az öt lány azonnal fölpattant és már rohantak is a kocsi felé. Magukhoz ragadták a titkos felszereléseket, és nekivágtak a nagy útnak. Felszálltak a Németországba tartó repülőre, és kivárták a 2 órás utat. Villámgyors járattal mentek. Közben áttanulmányozták a kütyüket. Kiderült, hogy az ultramodern telefonba egy bénító lövedék van építve, és nyomkövető, a körömreszelő és a játékmaci robban. Volt még egy toll is, amivel világítani lehetett és egy igen érdekes kinézetű óra, amivel kommunikálhattak is és egy kis reteszt rejtettek a számlap alá. A repülőút nem volt nagyon zökkenőmentes, mivel a lányok mellett ült egy hányingeres kisgyerek is, és a szülei folyamatosan dumáltak, de mindent kibeszéltek!

-Ha ez így halad tovább, én megfojtom! -bökte ki végül Lila, és a fülére tette a fülhallgatót.

Nem sokára megérkeztek Németországba. Szállást foglaltak az egyik szállóban, s letelepedtek a szálló előcsarnokában lévő kis társalgóba.

-Este 8 van, és még nem tudjuk, hogy merre lehet Pocok! Ez nem jó!!! -változtatta meg az üléses testtartását Alma. Arabrab felvett egy újságot, elkezdte lapozgatni. Egyszer csak rábukkant egy cikkre. Elolvasni nem tudta, de felismerte rajta Allogia Deberrelt, akiről nemrég hallott pár érdekes dolgot. Saslik elvette az újságot, és hangosan elkezdte olvasni, és fordítani.

-Állorgia Deberrel nemrég adott át egy hatalmas… mmm… Múzeumot, melyben rengeteg régi és új fegyvert állítottak ki, amit csak a… -itt szünetet tartott, majd fojtatta. -történelem során használtak a különböző emberek, népek, országok.

-Na és? -tette föl a kérdést Kavics. -Mi köze Pocok eltűnéséhez?

-Nem tudom, de az tuti, hogy valami rosszban sántikál. -húzta össze a szemét Lila.

-Egy kérdés, azt tudják a K3678-asok, hogy Németországban van Pocok, de azt nem tudják, hogy úgy konkrétan kire vagy mire vadászott, és hogy az országon belül hova tűnt?

-Hát Kavics… -kezdett bele Alma, de inkább nem folytatta mondanivalóját.

-Most mi van? Lehet hogy a K-sokat nem is érdekelte, hogy az egyik bérgyilkos kémük hova tűnt? -csattant föl Arabrab.

A lányok elhallgattak. Lent a recepciónál és az alsó szinten nagy tumultus keletkezett. Jöttek-mentek a vendégek, alkalmazottak. A lányok egy kis félreeső sarokban ücsörögtek, a virágos, kicsit gótikus stílusú piros kanapékon. A recepció szemben volt a kijárattal. A kijárattól jobbra voltak a lépcsők, mellettük a személyzeti ajtók. Balra a konyha, és az ebédlő. A társalgó tulajdonképpen az egész földszint volt.

Mucsások jó alaposan megfigyeltek minden egyes embert, aki csak arra járt. Vegyes felvágott volt. Alacsony, magas, kövér, vékony… stb. De mindenki jól öltözött, ez különös jelenség volt a lányoknak, mert ez egy nem túl nagy és eléggé lepukkant kis szállodában szálltak meg, ahova ez a soköltönyös ember és piperés feleség nem illett.

Gyanús lett a dolog. Alma fölállt, és elindult, magával vonszolva Saslikot is, aki tudott németül. Kiderítették, hogy itt egy eldugott kis szervezet működik, vagyis a nagy emberek, akik pl. multimilliomos főnökök vagy éppen egy nagy céget vezetnek, amiknek nagy szerepük van a gazdaság körforgásában. Nem sokáig maradnak itt, mert ez csak amolyan átszálló, egy éjszakás kis ház.

Nemsoká bezárnak a kapuk, kb. 10 fele, addig el kell készülniük, a mentő akció terveivel, és azzal, hogy úgy konkrétan hol lehetek. Mert még nem derítették ki. Átolvastak minden aktát, Allogia Deberrelről és kiderítették, hogy igen, egy nagyon befolyásos személy, mert szinte az összes elnökkel szoros barátságban van, illetve még az volt a legnagyobb furcsaság, hogy nem volt semmi priusza… tehát makulátlan volt! Kiderítették, hogy Németországban volt egy hatalmas játékgyára és egy étterme is. No meg egy hatalmas villája. Nagyon gazdag volt.

-Na és most? Hol keressük először? -dőlt hátra csüggedten az ágyon Arabrab. Mivel időközben felmentek a szobájukba.

-Hát nem egyértelmű? A házában! Tuti hogy oda rejtette el Pockot!!! -böngészte az egyik dossziét Saslik.

-Áh, nem hinném, hogy pont oda vinné! Nem kéne felhívni a K-sokat? Talán ők többet tudnak! -C ugyan már… ha többet tudnak róla, akkor már rég kiszabadították volna annak az idiótának a karmai közül! -rázta meg a fejét Kavics.

-Mi legyen?

-Nem tudom! De talán, ő igen! -nézett ki az ablakon Lila. A második emeleten tanyáztak a lányok. Kinézve az ablakon, az utcát láttál. Éppen akkor lépett ki az ajtón, egy Allogia ember. Tulajdonképpen az ő embere volt. Felismerte Lila, a pasas vállán lévő hatalmas X-et, melynek a közepén egy kígyó tekergett. Ez volt Allogia cégének a jele. Látták nemrég az újságban…

-Nosza, utána! -pattant föl az ágyról Kavics, fölkapta a fekete ruháját, a kütyüket és már száguldott lefele a lépcsőn. A lányok követték, s mire kiértek az utcára, eltűnt. Káromkodtak egy sort, ám megjelent egy hatalmas furgonnal, és elrobogott mellettük. Mucsások gyorsan elcsórták az ott talált motorokat, s elkezdték követni a fehér, hatalmas furgont, aminek az oldalán is ott díszelgett a milliomos jelképe.

Jó sokáig üldözték, mire sikerült valamilyen szinten a közelébe férkőzni, észrevétlenül. Alma átugrott a furgonra, de megcsúszott és majdnem leeset az útra. Megkapaszkodott és felmászott a teteére. Nem volt olyan magas, de elég veszélyes mutatvány volt. Utána ugrott Arabrab, és mind a ketten elterültek a kocsi teteén. Majd Lila, Saslik és Kavics, lemaradtak. A két lány bekapcsolta a nyomkövetőket és leadták a jeleket a K-soknak.

-Na, remélem, ez beválik! -kiáltotta át Kavics Lilának, aki helyeselve bólogatott. Hatalmas hangzavarral közlekedtek az autópályán. Viszont szerencséjükre a sofőr semmit nem vett észre, mert bömböltette a zenét a kocsiban.

Jó sokáig követték, mire az éjszakában elfordult egy kis mellékútra, onnan át egy másikra, s végül megállt a furgon, Allogia házánál. A lányok elhúztak a közeli bozótosba, és onnan figyelték, ahogy bemegy a furgon a nagykapun. Alaposan átvizsgálták, csak éppen a teteét nem nézték meg. Arabrab és Alma még mindig ott kuporogtak. A furgon beállt a raktárba, majd a sofőr kiszállt és elment, ott hagyva a többi kocsi közt, az övét is.

A két lány körülnézett, a raktár hatalmas és elképesztően zsúfolt volt. Mindenhol kocsik, mindenféle márkában. Arabrab lemászott, majd óvatosan elfutott a közeli ajtóhoz. Intett, mire Alma követte. Benéztek a résre nyitott ajtón, egy őr sétált el előttük, szerencsére nem vette észre a behatolókat. Elindultak fölfedezni a terepet.

-Na, mi legyen, hogy jutunk be? -nézett körbe Saslik, mikor meglátta, hogy az őrök elmennek.

-Mi a… ? -kezdett bele a mondatába Kavics, de aztán elakadt a lélegzete, mikor egy hatalmas robbanás rázta meg a hátsó kertet. A ház maga kastélyszerű volt, hatalmas tornyai magasodtak az égbe, és udvarában szökőkutak csobogtak. Fák és egyéb bokrok takarták el az alját a kíváncsi emberek elől.

-Hát ez meg mi az isten nyila lehetett? -néztek össze.

-Nem tudom, de ez elég durva volt! -morogta Kavics, majd megkocogtatta az óráját, mire a számlapok eltűntek, és helyette egy kis képernyő jött be. -Hé, csajok, minden rendben?

-Igen, mi megvagyunk, de mi volt ez a robbanás?! -nézett vissza Alma a képernyőről.

-Kavics, megint babot ettél? -vigyorodott el Arabrab, mire a többiek elnevették magukat.

-Jó, hát tudod, hogy mennyire szeretem! -kuncogott Kavics.

-Félretéve a viccet, kb. 5 perc múlva, kinyitjuk a kaput nektek, és be tudtok jönni. Vége! -azzal elsötétült a kép, és megint látszott az óra számlapja.

És így is lett, a lányok egy feketemacska ügyességével, szinkronba mozogtak, és kinyitották az ajtót. Besurrantak a többiek. Az előkert elég hosszúnak tűnt, tele volt mindenféle növénnyel, ami jó rejtekhelyet nyújtott.

 

Időközben engem elkaptak. S már megint abban a nyamvadt székben ültem, habár most kaptam pár pofont is az élettől és rohadt sok katonától. Kiderült ugyanis, hogy megszöktem és az a robbanás, amit mindenki látott, az én voltam. Igen, véletlenül lelöktem a laborban, kutakodás közben egy anyagot, ami szétfolyt, összekeveredett egy narancssárga löttyel és puff, felrobbant, vele együtt az egész szoba is. Szerencsére el tudtam magam lökni az asztal alá, ami a hátam mögött terpeszkedett, úgyhogy a poros ruhán kívül nem történt semmi bajom.

Most is a fehér falas szobát kaptam, de bent volt vagy 3 őr is. Nem menekülhettem. Basszus, ilyen marha nagy pácban még soha az életembe nem voltam.

-Na mi az? -néztem föl a lábamról, Jassenre, amikor belépett.

-Hát, tudod, ennél nagyobb pácban… nem lennék a helyedben öcsi! -a férfi leült a velem szembe lévő kényelmes székbe. Elhelyezkedett és nagy sóhajtások közepette fölmért. A ruhám koszban és orrvérben úszott. Számból és orromból még mindig csöpögött a meleg éltető vér. Pofát vágtam neki, mire elmosolyodott.

-Jól van, tehát, miért nem ölsz meg? -kíváncsiskodtam.

-Mert a főnöknek kellesz!

-Mire?

-A barátodnál van valami, ami az övé, és hát, túsz vagy, amíg vissza nem kapja.

-Remek, és mi az?

-Egy kis elektronikus chip, amin rajta van minden kód, és technológia, ami kell egy rakétához, meg a német elnök megöléséhez! -ácsorgott az ajtóba, széles mosollyal Allogia Deberrelt. Alacsony, kicsit köpcös alak volt, de elegáns öltönyt viselt. Haját oldalra fésülte. Első benyomásom, kiszabadult az állatkertből egy pingvin és elcsórta valakinek a parókáját.

-Maga az? Remek… örülök, hogy végre magát is látom. -morgolódtam egy sort.

-Nos, hol van a te kis, Ex barátod, titkos ügynök társad?

-Kim? -néztem értetlenül. Kire gondol ez? Nem értem… Ex nevű kém társról még nem hallottam.

-Jaj, ne játszd már a hülyegyereket! Tudod kiről, beszélek!!! Ex, ő is a K3678-nál dolgozik és együtt voltatok bevetésen! Elküldte őt a K, hogy szerezze meg azt a chipet, és meg is szerezte, de hát… mi meg elkaptunk téged! -értetlenkedve nézett rám. -Ne mond, hogy nem tudod, kiről beszélek?!

-Örülök, hogy a K mindig mindent elmond nekem, és mindig számíthatok a segítségükre! -dühösen eleresztettem egy kis visszafogott káromkodást.

-Nem tudtad? -húzta össze a szemét Jassen.

-Nem!

-Na az még jobb, akkor ok simán meg lehet téged ölni, mert ha nem is ismered, akkor, minek fogva tartani téged?! -vigyorodott el a nagyfőnök.

 

Időközben a csajok is simán bejutottak, az épületbe és észrevétlenül és nesztelenül rohangáltak, kikerülgetve a kamerákat. Kihallgattak pár őrt, hogy vajon engem hova zárhattak be.

-Honnan tudod, hogy tényleg itt van Pocok, az is lehet, hogy tök máshol! -vetette föl egyszer csak a kérdést Alma.

-Megérzés.- Lila vállat vont.

-Remek. Most merre? -nézett szét egy kisebb folyosón Saslik.

-Arra! -azzal Arabrab már előre is futott. A folyosó végén egy kis ajtó volt. Kinyitották és a lehető legsötétebb szobát, fogták ki. Lefele vezetett egy lépcső. Pince.

-Áhá! Mindig itt rejtegetik a foglyokat! -jelentette ki magabiztosan Lila, azzal mindenki halkan lesietett. Odalent egy hatalmas, ember nagyságú labirintus díszelgett. A kis játékszer falai tömör fémből készültek.

Mikor leértek a lépcső legaljára, megszólalt a riasztó, és vagy 50 katona ugrott elő a semmiből, állig felfegyverkezve. A géppisztolyokat a lányokra tartva felszólították őket, hogy adják meg magukat. Nem tehettek mást, hát elfogadták a vereséget…

 

Én még mindig a székben ücsörögtem, de most már egy másik szobában. Valamivel hatalmasabb volt, mint az előző, és díszesebb. Csicsás kandallóban ropogott a tűz, mellettem, a falakon portrék néztek le a szobában tartózkodó emberekre. Minden olyan fakó színt árasztott magából, de hát ízlések és pofonok. Egyik oldalt portrék, a másik oldalt magas, hosszúkás ablakok, amiket függönnyel takartak el.

Már javában éjszaka lehetett, úgy saccolom, hogy 1 óra. Az ajtó, aminek én fél háttal ültem, nyikorogva kinyílt, és egy csapat ember tódult be, zöld, katonai ruhában, és velük, egy csapat lány, fekete szerelésbe. Nem tudtam, hogy kik lehetnek, mert félhomály volt, nem látszott az arcuk.

-Nocsak, újabb mentőosztag! -hallatszott Allogia hangja. -Csak nem a barátnőtöket akarjátok?

-Engedje el! -támadta meg Alma a pasit, de inkább visszahőkölt, amikor egy fegyveres a bordái közé benyomta a fegyverét.

-Minek? Mi hasznom van abból? Semmi! -válaszolta meg saját kérdését Allogia. Aztán felállt a székéből, amiben eddig ücsörgött, tőlem nem messze.

-Lányok? Minek jöttetek ide? -próbáltam pár hangot kinyögni, habár nem volt egy egyszerű feladat, mert tele volt a szám vérrel.

-Ne aggódj, a K-sok hamarosan itt lesznek értünk! -vigyorodott el gonoszan Lila, majd Arabrabra és Kavicsra nézett, akik ezt egy bólintással nyugtázták, hogy igazat mond.

-Kétlem! -hallatszott Jassen hangja.

A Mucsások nem feleltek, majd egy hatalmas robajjal elsuhant a ház felett valami. A fegyveresek a szobában maradtak, de a főnök és kis pincsije, az orosz, kirohantak, hogy megnézzék, mi is lehetett az. Mindenki feszülten várta, hogy mi történik…

Kavics elmosolyodott, mire előrántotta a körömreszelőt, és beleszúrta észrevétlenül a mellette álló őrbe. Aki abban a pillanatban kifeküdt. A többiek követték a példáját. Pár pillanat alatt az egész őrség kifeküdt.

-Szép volt! -hallatszott az ajtóból egy hang. -Akkor rám nincs is szükségetek!

-Mi a… ? -próbáltam hátranézni, de nem sikerült, ekkor úgy döntöttem, hogy inkább hátraesek, és puff. Igaz, fejjel lefele láttam őket, de legalább láttam. Ott állt az ajtóban, Ex.

-Hallottam a K-soktól, hogy bajba kerültél. Jöttem kiszabadítani téged, de látom, a barátnőid megoldották a dolgot. Már csak ki kell jutnunk innen.

-Álljon meg a menet! -csattantam föl. -Azt ne mond, hogy te vagy az a kölyök, aki elcsórta azt a nyamvadt chipet, és miattad szenvedtem ennyit? Mondjuk, az is igaz, hogy magamnak okoztam a bajt, amikor a gépen elkaptak, de mégis! Miattad akartak megölni?!

Lépteket hallottak a lányok… Kiszabadítottak a székből, és a sráccal együtt elrohantunk. Futás közbe felvázoltuk a tervet. A lányok elrohannak a K-sokhoz, és közbe megpróbálják valahogy hatástalanítani azt a rakétát, Ex, Kavics, és én megállítjuk Allogiát.

Fegyvereket szereztünk, s az őrült után eredtünk. A repülő, amit hallottunk, az a főnök gépe volt. Már éppen fel akart szállni, mikor még sikerült észrevétlenül fölugrani rá. Tulajdonképpen egy kis fekete gép, felszerelve mindenféle álcázó kütyüvel. A belseje szinte csupasz vázból állt. A repülő fülke tele volt különböző gombokkal, karokkal. A pilóta beindította a motort, mire az állat felbődült, és felszálltunk. Csak úgy száguldottunk végig a felhők között.

-Áhá! -elkapta Jassen Exet, és a fejéhez szorított egy hangtompítós pisztolyt. -Na ide, azzal a chippel! Tudom, hogy nálatok van!

-Jó, rendben, tessék, de akkor engedd el! -nyújtotta oda Kavics.

-Mi van? -néztem nagyot. -Nálad egész végig itt volt?

-Igen, tudod, amikor a házban bolyongtunk, összefutottunk vele. Odadobta a chipet, hogy vigyázzunk rá… -súgta oda nekem Kavics.

Exet eleresztette Jassen, amint a chipet megkaparintotta Allogia, és betette a gép egyik rekeszébe, a vezérlőpulton. Elkezdett gépelni, egy laptopon.

-Háh! Na most figyeljetek! -csapott rá egy piros gombra az őrült, mire valami felremegett. Kitekintett az ablakon. Látszott, ahogy a gép oldalán a rakéta leválik, és elindul előre, a semmibe. -Ez a rakéta úgy lett beprogramozva, hogy a német elnököt találja meg! És BUMM!

Már csak abban reménykedtem, hogy a lányok kiiktatták a bombát, de a jelek szerint nem sikerült…

A gépen Jassenen, Allogián, a pilótán és rajtunk kívül nem volt senki más. Kavics észrevette, hogy a kupac láda mögött fedezéket találhat magának. Rám nézett, majd Exre és végül Jassenre, aki még mindig a fegyvert szorongatta. Felhúzta a szemöldökét, és elvigyorodott. Abban a pillanatban, ahogy az orosz bérgyilkos elfordította a tekintetét egy pillanatra, megfogta Exet, behúzta őt a fedezékbe. Előrántottam egy fegyvert, és lőttem párat. Eltaláltam Jassennek azt a kezét, amelyikbe a pisztolyt tartotta. Elejtette, és felkiáltott. Szitkozódott egy sort. Ex ellökte a férfi közeléből a pisztolyt, majd azzal a kötéllel, amit elcsórtam, a legelső megkötözésemkor körbetekerte.

Kavics kinézett az ablakon. Pánikosan kijelentette, hogy errefele tart a rakéta, amit nem rég lőtt ki a milliomos.

-Nyomás! Tűnjünk el innen! -felkapta a láda egyikéből, Ex, egy ejtőernyőt. Magára erősítette. Kavics is követte a példáját. Kinyitották az ajtót, és kinéztek, csak úgy száguldott a repülő, elég necces lesz így kiugrani! Ex visszakiáltott, hogy menjek már, de nem. Fóbiás vagyok, félek a magasságtól! Menjenek csak én meg majd valahogy, valamikor követem őket!

-Nem, nem hagyunk itt! -üvöltött vissza Kavics, mire meglöktem őket, és kizuhantak.

-Na ember, ketten maradtunk, élve akar felrobbanni, vagy holtan? -tettem föl a kérdést, remegő hangon, a főnöknek, mert ha ő felrobban, akkor én is!

-Nem tudom, te? -vigyorodott el.

Hát, ha választhatnék… inkább sehogy. Jassen! Eszembe jutott a férfi, aki még mindig a földön ült, és szorongatta a vérző kezét!

-Tudja mit? Inkább halok meg úgy, hogy a földbecsapódók, semhogy maga vagy a kis rakétája öljön meg! Ja és a német elnök megússza, de maga nem!

Gyomron vágtam, Allogiát, és azzal a lendülettel elvettem és magamra csatoltam egy ejtőernyőt, kikötöztem Jassent, s már ugrottam is ki vele a repülőből. Az utolsó pillanatban, mivel pár másodperc múlva az egész felrobbant!

Alma, Saslik, Lila, Arabrab az irányító toronyból nézték végig a történteket, ahogy felrobbant a repülő. Csak remélni tudták, hogy mi már nem voltunk rajta.

-Hé, csajok, sikerült! -jelentkezett be a karórán Kavics. Mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott. Németország megmenekült és mi is jól vagyunk… mondjuk.

Jassen és én ott lógtunk egy ágon, az ejtőernyő segítségével.

-Minek mentettél meg? -nézett föl a férfi.

-Mert te sem öltél meg engem! Így kvittek vagyunk! Különben is, ha lehet, nem ölök embert, ha nem, muszáj!

-Hé, ti ott ketten, nem akartok lejönni? -kiabált föl, Ex, lentről, a betonról. Sikerült, egy iskola kertjére leszállnunk.

-Áh nem kösz, inkább lógunk még egy kicsit! -viccelődtem el a dolgot.

Nemsokára megérkeztek a többiek is, mivel Kavicsnál be volt kapcsolva a nyomkövető, ezért könnyen megtaláltak minket. Leszedtek a faágról. Jassent kórházba szállították. Rajtam meg mindenki megborzongott, mert még mindig csupa vér volt mindenem. Most hogy megoldottuk az Allogia ügyet, nem robbantotta föl a németországi elnököt és nem foglalta el a világot. Nem rossz, egy nap alatt!

 

Miután helyszíneltek és megdicsértek minket a K-sok, hazamentünk, hogy folytassuk a tegnapra betervezett dolgokat. Kivettünk egy csomó filmet hoztunk popcornt és letelepedtünk a kanapéra, elé, mellé. Már az első film közepénél tartottunk, amikor csöngettek.

Kimentem ajtót nyitni, szembetalálkoztam Benyussal. Bejött, leül mellénk, elmeséltük neki, hogy mi történt, mibe keveredtünk bele. Ámuldozva hallgatta, majd megjegyezte, hogy az ő napja ennél valamivel unalmasabb volt. Elment kisegíteni az egyik haverját, a gyerekmegőrzőbe. Szétszedték a kicsik. Hát elég zilált volt a haja, a ruhája is néhol el volt szakadva, és ami a legundibb, kaki szaga volt. Jókat röhögcséltünk, mire megint csöngettek. Morogva mentem ajtót nyitni.

Ott állt, Ex, de hogy honnan tudta, hogy itt lakunk… megmondták a K-sok. Kis szemetek, bezzeg segíteni nem tudnak, mi? Ahhhh… !!!! Bejött, leült, vigyorgott egy sort, majd folytattuk a mozizást. Megint csöngettek…

-Na jól van most már! -dühösen nyitottam ajtót, hogy mi a francot akar már megint valaki?! Nagy megdöbbenésemre, ott állt az ajtóban Jassen. Tök hétköznapi ruhába, kisebb-nagyobb sérülésekkel az arcán.

-Bemehetek? -nézett rám a kék szemeivel.

-De hát… te… hogy találtál meg minket? Ezt… nem értem…

-Ki az? -néztek ki a szobából a többiek. Mikor meglátták, hogy Jassen, felkapták a legközelebbi fegyverhez hasonlító tárgyat, és megrohamozták a férfit.

-Ácsi, ácsi, ácsi! -álltam el az útjukat. -Szóval, mit akarsz Jassen bérgyilkos úr?

-Elmondani az igazat!

Bekísértük a szobába, leült, persze mindenki készenlétben állt mellette a fegyvernek használt könyvvel, plüss állattal, baseballütővel, palettával… stb. Elmesélte, hogy ő valójában, a K3678 egyik titkos ügynöke, és igen, orosz, de általában be szokott épülni az ellenséghez. Mondjuk, azért, hogy ne bukjon le, muszáj embert ölni, de eddig mindig sikerült elfedni az igazi lényét. Meghallgattuk. Döntöttünk, és úgy határozott a Mucsás csapat, hogy elfogadjuk a meséjét, miután Lila leellenőrizte a K adatbázisban a dolgokat.

-Rendben, maradhatsz! -sóhajtott Benyus, és végignyúlt a kanapén.

-Ha még egyszer valaki csönget, én kimegyek és legyilkolom! -jelentette ki Arabrab és csatlakozott a többiekhez, a mozizásban. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett.

Ekkor megint csöngettek. Ex nyitott ajtót, valamit beszélt, majd visszajött egy adag pizzával. Innentől kezdve már nem jött senki. Vagy 50 izgalmas, romantikus, horroros, sci-fis filmet megnéztünk…

 

Hogy mi történt Jassen Greggel, Ex Rimmel, és a Mucsásokkal, na meg a K-sokkal? Nos, egyelőre semmi. Lement még pár akció, amiben szintén egymással kellett megküzdeniük a gonoszoknak és a jóknak. De ez volt az eddigi legizgisebb kommandózásos mentőakciónk szerintem… Majd hamarosan elmesélem a többi érdekes és izgalmas sztorikat, amik a Mucsásokkal megtörténtek, de most kérlek, hagyjatok filmet nézni!!!

Krologróf? (3)

Egy szép nap, amikor még csak álmosan pislogott a hajnal fénye is, a három lány, nyújtózkodva, és hátát, hasát, fejét vakargatva kelt ki az ágyból. Lila és Kavics pár perc múlva, kb. olyan fél 6 fele, összepakolászták a dolgukat és elindultak az ajtó fele, nagy batyukkal. Én is csatlakoztam a társasághoz, indulás előtt nem sokkal. Éppen elutazni készültünk. Benyus, -aki sajnos külön lakott, de kb. 2-3 házzal odébb- lihegve, izzadt a bejárat előtt, nagy csomaggal a hátán. Igen, már kora hajnalban nagyon meleg és nyár volt. Miután lebukdácsoltunk a lépcsőn, és összeszedtük magunkat, még bepakoltunk jó pár bőröndöt, a legfontosabb dolgokkal és kitántorogtunk, az ajtó előtt már ücsörgő és unalmasan telefonnal játszó Benyushoz.

-Na, megvagytok? -nézett föl unottan a halom csomag közül.

-Meg! -vigyorodott el Kavics.

-Bepakoltunk mindent? -kíváncsiskodtam, és közben hatalmas vigyorral néztem a többiekre.

-Be! -mérgelődött Benyus…

 

Most hogy már szépenösszepakoltunk, elkezdhetem elmesélni a dolgokat szép lassan. Barátnőimnek volt közösen, egy hatalma hófehér lakókocsijuk, amit Benyusnál tároltak, mivel neki hatalmas kertje volt. Ott három gyönyörű fajtiszta kutyus lakik, mármint a kertben, nem a lakókocsiban. Nos, azt a lakókocsit most elővettük és a hétvégére rendbe hoztuk. Kitakarítottuk az egészet, de jó alaposan. Kis ablaktisztítás és porszívózás, no meg polc, szekrény, WC és ülések javítása után készen állt a nagy útra. Mivel elutazunk, de nem akármilyen helyre, ó nem-nem, hanem a jó öreg és gyönyörű Skóciába. Meg akarjuk látogatni a Loch Ness-t és a rég elhagyott várakat. Nagyon remélem, összetalálkozunk, a szőrnyikével már rég le akarom fényképezni, meg megetetni. Na, elég a szónoklatomból! Most a pakolásnál tartottunk, és ott, hogy indulunk…

 

-Na gyerekek, -pipálgattam ki a jegyzeteimet. -Most már szerintem igazán mehetnénk!

-Ja, nem ártana, mert már jól berendezkedtünk! -rakta be az utolsó takarókat a szekrényekbe, Kavics.

-Ja-ja nemsoká mehetünk, pár óra és kész is vagyunk. De jó hogy korán keltünk! -jegyezte meg csipkelődősen Lila.

Kipipálgattam az utolsó négyzeteket is a táblámon, és körbenéztem. Lila fekete, rocker-es ruciban feszített, Benyuson egy fehér gatya, rózsaszín póló volt, Kavics tetőtől talpig kékben unatkozott ücsörögve, rajtam meg egy fehér póló Loch Ness felirattal és fekete nadrág. Na így felszerelkezve indulásra készen álltunk.

-Pisi? -néztem végig a lányokon.

-Pisi!!!! -nyomás! Mindenki berohant, a WC-ket elfoglalták. Én meg unottan bezártam a kocsit és visszacammogtam a házba. Lehuppantattam a hátsómat, az előtérben lévő kanapéra, elhelyezkedtem és olvastam kb. egy sort, az egyik magazinból, ami az egyik ablak melletti asztalról zsákmányoltam. Mire hirtelen kivágódott az egyik WC ajtaja, és kimászott, egy elégedett Lila. Helyet cseréltünk, most én mentem be, és ő maradt kint. Pár perc múlva jöttek a többiek is, és mindenki ténylegesen indulásra készen állt.

Miután bezártuk jól a házat, betuszkoltuk magunkat, a lakókocsiba, leültem a volán elé, és beindítottam a kocsit. Az autó nagyot dörrent és érdekes hangokat adott ki, viszont elindult.

-Na gyerekek, indulás! Kinél van a térkép? -néztem hátra, az egyik piros lámpánál. A lányok összenéztek, és Benyus már emelte is fel a kezét, és szóra nyitotta a száját, mikor megelőztem:

-Nem gond, itt van „Nüvi” -„Nüvi” a mi navigációs rendszerünk volt. Megkértem Kavicsot, hogy pötyögje be az úti célt. Nagy nehezen beirkálta, majd megpróbálta visszatenni a tartójába a gépet, csak egy nagy gázfröccsel megugrattam a kocsit, és minden, ami a helyén volt, összeborult és szétesett. Az eseményt egy nagy visítás követte. Ráesett egy szekrény Benyus lábára. A többiek megpróbálták leszedni róla, Kavics visszatuszkolta a helyére „Nüvi”-t.

-Hé, minden oké, ott hátul? -néztem hátra vezetés közben.

-ÁÁÁÁááááááááááááááá te csak vezessél! -visította Lila és előre mutogatott, a szélvédőre. Mivel véletlenül rámentünk a járdára. De mázli, hogy senkit nem ütöttem el. Gyorsan elkaptam a kormányt, és vezettem tovább.

Hátul a lányok időközben összepakolták a dolgokat, és rendbetettek mindent.

Az út nagyon hosszúnak ígérkezett.

Először is elmentünk meglátogatni, az Eiffel tornyot, aztán átmentünk a németországi Legolandba, majd megnéztük a Pizzai ferdetornyot (vagy hogy a túróba hívják… tudjátok, az a ferde épület, ami elferdült, mikor megsüllyedt alatta a talaj, na szóval azt). Persze a látogatások közben megálltunk egy csomószor pisilni, és campingekben aludtunk. Kb. így a sok látogatással oda az út, hát volt vagy 4 és fél hét. De gyönyörű hegyek mellett mentünk el. Hatalmas tavakat, óceánokat, tengereket láttunk, plusz hoztunk magunkkal vagy 100 CD-t. Mindegyiken vagy musical vagy, rock vagy csak olyan mindenféle zene volt.

Na, hát nagy nehezen megérkeztünk, Loch Nesshez. A tó közelében lévő kis campingbe telepedtünk le. Mázli, hogy még volt hely, nagyon zsúfolt és népszerű Skócia e része. Miután kifizettük a szállást, kb. 10 napra, felszerelkeztünk, egy-egy hátizsákot kaptunk a hátunkra, benne természetesen volt egy rakat szendvics, pulóver, elsősegély csomag, és némi útmutató térkép. Hogy honnan volt mindenre pénzünk? Ezt a kérdést inkább hanyagoljuk, még a végén disznóságok derülnek ki rólunk…

-Így ni. Most már tényleg mehetünk! -jelentette ki Benyus, mikor bezárta jó alaposan, körbelakatolta a lakókocsit.

-Ajánlom is! -morogta Lila, és elindult a tó felé. Mi többiek utána rohantunk, már amennyire lehetett rohanni, a csúszós talajon, mivel pont, eső után tudtunk megérkezni. Ott cuppogtunk a nagy latyakban, egészen a járdáig. Párszor volt egy-két elcsúszás is, de semmi komolyabb sérülés. Természetesen a fényképezőgép és a több tucat elem sem maradhatott a kocsiban. Hát előkaptam, és készítettem egy jó párat.

-Óóóó… mekkora tó -csodálkoztunk el, mindannyian. Vagy 10 képet készítettem, csak a tóról.

-Körbemegyünk? -érdeklőttem a nyálát csorgató társaságtól.

-Várjál, hadd betűzzem ki! -intett le Kavics, és odament az egyik táblához, ami a vízparton álldogált magában. -Loooocccchhh N… N… Ness

-Inkább mennyünk! -húzott minket el Benyus.

Volt egy út, a tóparton, amin elindultunk körbe. Mentünk egy jódarabon, de még mindig nem láttuk a végét az útnak, mármint a campingünkhöz visszavezető útját.

-Vaze, ez jó nagy! Ott vagyunk már? -nyüszögte Kavics.

-Nem… -válaszolt unottan Lila.

-Te… azok kik?  -mutattam 2 pöttyre, egy stégen. Olyan ismerősek voltak, nem tudom… valahol mintha már láttuk volna őket. -Nézzük meg!!! -könyörögtem a lányoknak.

-Ellátsz te odáig? -érdeklődött Benyus.

-Nem… -csüggedtem el.

-Na jóóóóó… -egyezett bele Lila, és elindult a többiekkel a stég felé. Én már előrerohanva vágtattam a horgászók felé.

 Naná, hogy egy fényképpel nyitottam! Odalopóztam a gyanútlan pihenők mögé, és elkiáltottam magam:

-Csíz!!! -és katt, már le is vakuztam a fejüket. Mikor visszanéztem a képet, hátrakiáltottam

-Csajok!

-TESSÉK? -üvöltötte vissza Benyus, közvetlen a fülembe, azon a jó kis éles hangján.

-Már semmi…

-Csövi nagymuter, fater, mutter!!! -köszönt egy ismerős hang. Mire mindenki odafordult és kit láttunk? Egy félig levakuzott Almát és Arabrabot.

-Na, mi a pálya? -vigyorgott Arabrab.

Mindenki egymás nyakába borult és elkezdtünk ugrándozni, hülyülni, vihogni. De jó őket látni!!!

-Hát ti mit kerestek itt? -nevetett még mindig Lila.

-Nyaralunk! Ki akarjuk fogni Nessy-t!

-Mit már? Na nem, ő az enyém! -viccelődtem.

-Háh, majd ha fagy! -vigyorodott el Arabrab.

-Heló… -köszönt ránk még egy ismerős hang, nahát Saslik, ki hitte volna?!

-Jaj csajok, annyira örülök nektek!!!!!! -ugrándoztunk még egy sort. Aztán később fölszedelőzködtek a nagy horgászok, és elindultunk visszafele a lakókocsihoz. Kiderült, hogy ők a mellettünk lévő „box-ban” parkoltak le, egy kétszemélyes kis kocsival. Hát sokkal kisebb volt, mint a mi lakókocsink.

Kb. már olyan 3 óra fele járhatott az idő, mikor visszaértünk az ideiglenes otthonunkhoz. Bedobáltuk a holminkat és előkotortunk egy pár széket, és kiállítottuk a lakókocsi mellé, de nem számoltunk a nagy sárral és hát… pont a közepébe sikerül beletennünk, na, azok egyből belesüllyedtek.

-Dikk má, süllyed a szék! -jegyezte meg Kavics, bambán bámulva a süllyedő székeket.

-Húzzuk ki, gyorsan! -téptem a hajamat.

-Késő, már elsüllyedt. -vigyorodott el Alma.

-Hehe, Trunk biztosan megoldaná a dolgot. -kuncogott Saslik.

-Úh… -vágta a pofákat Lila. -Na jó, hozzuk ide a nagy izét, amire a székeket rá tudjuk tenni, az nem fog belesüllyedni a sárba!

Együtt kirángattuk, az összecsukható óriási padlóhoz hasonlító, hosszú deszkákat a kocsi csomagteréből, majd egymás mellé téve összecsavaroztuk őket, és betettük a két kocsi közé. Pont elfért. Az igaz, nem süllyedt bele, és elég biztonságosnak tűnt, de ferde volt egy kicsit. Legalább már volt „teraszunk”, amin tökéletesen el tudtunk ücsörögi, amikor nem esett az eső. Négy napon keresztül lesétáltuk reggel a tóhoz és újdonságokat fedeztünk föl, persze, azért minden este vissza is jöttünk, a táborhelyünkre. Úgyhogy jól ment, de már kezdtük unni magunkat, amikor folyamatosan esett az eső.

Kitaláltuk, ha kifeszítünk ugyanolyan ferdén egy „cirkuszi sártat” a „palló” fölé, akkor esőben is nyugodtan kiülhetünk. Általában, ott volt a találkozóhelyünk. Amikor kiültünk, mindig néztük az arra mászkáló, sárban elcsúszó emberkéket. Jókat röhögtünk rajtuk.

Az egyik nap, amikor már végképp meguntuk magunkat, elmentünk felfedezőútra, vagyis az egyik elhagyott várost akartuk felfedezni. Összepakoltuk a legszükségesebb felszereléseket, ismét és elindultunk a nagy kalandtúrára. Naná hogy hozam a fényképezőgépet is! Útközben sok érdekes üregekkel, fákkal, és még állatokkal találkoztunk. Nem volt olyan messze, az a város, csak sokáig pepecseltünk mindenhol. Na meg persze, Saslik mindenhol megállt rajzolni egy sort, szép dolgok jöttek ki, nem vitatkozom!

-Na, itt vagyunk! -mutatott előre Lila.

-Honnan tudod, hogy ez az? -nézett rá Benyus.

Lila odafordult a táblához és hangosan elkezdte olvasni, „Fagyos falu”. A többiek bólogattak.

-Ez izgi lesz! -jelentette ki Alma.

-Juj, remélem, találkozunk egy-két helyes vámpírral! -Arabrab azt a kis vékony nevetésszerű nyöszörgését hallatta, ami arra utalt, hogy tényleg szeretne már látni élőben egy vámpírt.

Mindenki nagy nehezen levánszorgott a domboldalról, és nekivágtunk a hatalmas falunak.

Amint ott sétálgattunk a félelmetesnek tűnő, lakatlan főúton, elérkeztünk a központba. Ott egy hatalmas szobor állt. De… csak a talapzata volt meg, a szobor róla eltűnt. Mikor alaposabban körülnéztünk, mindenhol kidőlt-bedőlt házak álltak. Ablakok ki voltak törve és az ajtók is néhány helyen hiányoztak. Elindultunk tovább a főúton, még mindig sehol semmi élet. Egyszer csak észrevettünk valami tornyos épületet, nahát, egy vár volt. Hatalmas vár, méghozzá valamilyen kísértetkastély lehetett, mivel teljesen olyan volt a hangulata, denevérek repültek a tornya körül, köd volt mindenfele, elhanyagolt kert közepén állt. Már elég későre járt az idő, ezért visszafordulni nem lett volna érdemes és okos döntés, ezért elhatároztuk, hogy akármi is lesz, mi most bemegyünk a várba, és ott alszunk… hát, vagy nem.

Mikor odaértünk, közelebbről még hatalmasabbnak tűn. Óriási ablakai csak úgy tátongtak és az ajtó, ha jól láttam már nagyon rég elkorhadt.

Óvatosan bekopogtunk, de semmi. Hirtelen egy csapóajtón keresztül Saslik eltűnt, felszívódott. Hiába ordibáltuk, a nevét, és hiába próbáltuk megkeresni, sehol sem volt. Az ajtót is fel akartuk feszegetni, sajnos nem sikerült. Tanácstalanul álltunk, és kapkodtuk a fejünket.  

Mindenki jó szorosan össze volt bújva a másikkal, és így mentünk be a főbejáraton, miután feladtuk a keresését. Az ajtó nyikorogva becsukódott, mivel Kavics elengedte és az automatikusan becsukódott… A hangra felsikított Benyus és nekirontott az ajtónak, elkezdte kaparni, húzni, tolni, de az ajtó meg se mozdult.

-Bent ragadtunk… itt fogunk meghalni! -pánikoltam be.

-Basszus, itt fogunk megöregedni!!!! Nem akarok ilyen fiatalon meghalni!!! -kezdte Benyus a nyafogást, miközben tépte Arabrab ruháját, aki elgondolkozva nézett körbe:

-Na és hol vannak a vámpír pasik?

Elindultunk körbenézni, a házban. Nem volt túl sok bútor és egyéb dolog a szobákban, inkább mindent belepett a por és a bűz. Valami rothadt. Sehol senki.

-Remek, most akkor merre? -néztünk körbe, mikor egy jó sok ajtós, hosszú terembe értünk.

-Tiszta horrorfilm! -jegyezte meg Alma, aki idáig nem mert megszólalni. -Hát, inkább… na jó, fogalmam sincs! Nem tudom, de inkább ne mennyünk be azokon az ajtókon.

-Inkább keressünk egy biztonságosnak tűnő szobát és táborozzunk ott le, mert már rohadt fáradt vagyok. -nyújtózott Arabrab.

Elindultunk tovább az ismeretlenbe. Ajtókon keresztül, lépcsőkön föl és le, titkos alagutakon át. Na de egyszer elérkeztünk a konyhába, ami mellett volt egy nappali és egy kis fürdőszoba.

-Szerintem ez jó lesz! -néztem szét a szekrényekben, hűtőkben, de sehol semmi. Bemásztunk a nappaliba, elég sok ágy és kanapészerűség volt ott, végül bekukkantottunk a fürdőbe. Normális WC, csak egy kicsit pókhálós volt.

-Nem gond, majd lepókhálózzuk. Most pedig mindenki pakolásszón le. -Arabrab előkereste a kaját, amit elcsomagoltunk az útra. Ami fazekakat találtunk, lemostuk és a tűzrakhely fölé, lógattuk. Azaz igazi, régi boszorkánytűzhely volt, ami alá még fát kellett bepakolni. Jó kis tüzet raktunk a konyhában.

A kaja szépen rotyogott a fazékban és a lányok már kipakoltak. Odakint az eső miatt, ami megint eleredt, leült még jobban a levegő és elég hideg lett, úgyhogy mindenki a tűzrakó hely mellé telepedett. Míg várakoztunk, olvasgattuk a házban talált könyveket, és dumáltunk. A nagy vacsizás után mindenki elvonult WC-re és átvedlettek pizsamába.

-Jó éjt gyerekek, álmodjatok szépeket, holnap találkozunk!!! -jelentettem ki, azzal el akartam fújni a gyertyát, de a többiek leállítottak.

-Mi már? Nehogy elaludj, tök jó helyen vagyunk, élvezzük ki a helyzetet! -győzködött Lila.

-Na… és hol vannak a vámpír pasik? -kérdezte Arabrab.

-Majd jönnek, olyan éjfél felé! Jönnek és kiszívják a véredet! -gúnyolódott Alma, aztán elkezdett úgy mászkálni közöttünk, mint egy igazi vámpír és közben szívogatta a fogait és halkan, suttogva mondta, hogy „vért, vért akarok”. Mindannyian jót röhögtünk rajta.

Körbenéztem a lányokon, de jó, hogy ilyen barátnőim vannak! Baloldalamon Arabrab, jobboldalamon Kavics, szembe vele Lila, mellette Alma. Arabrabbal szemben, pedig Benyus terpeszkedett, aki még mindig nem bírta magát elhelyezni, a hálózsákjában. Nagyon jókat nevetgéltünk még aznap éjszaka.

-Jó éjt! -köszöntünk el egymástól, kb. olyan 2 fele lehetett már az idő.

Alig csuktuk le a szemünket, mikor megkondult egy harang, de olyan hangosan, mintha mellettünk lett volna. Gyorsan zseblámpát gyújtottunk és körbenéztünk a szobában. Sehol semmi. Csak pár pillanatig szólt a hatalmas, zengő-bongó hangján, aztán elhallgatott.

-Te jó ég! Ki az a hülye, aki ilyenkor harangozik? -tette fel, a mindannyiunkban megfordult kérdést, hangosan Benyus.

A lányok felpattantak, gyorsan pulóvert fel, és irány keresni az idegen jelenséget. Nem kellett sok idő, mire megtaláltuk a felfelé vezető utat, a toronyba. Elég meredek volt a lépcső és a falak meg nyirkosak és nyálkásak voltak. Elég kísértetjárta hely volt!

-Huhú, ne érjetek a falakhoz, ez nagyon durva! Jég hideg!!! -rántotta el a kezét, Lila.

Nagy nehezen felmásztunk, a lépcsőkön, a vár legmagasabb tornyába. Senki nem volt ott, még harang sem.

-Na jó, ez egyre furább és furább kezd lenni. Ki a fene szórakozik velünk? -néztem körül fönt.

-Nem tudom, de ez… huh, mi az ott? -mutatott Alma egy lepedőkupacra, ami a torony melletti tetőn volt. -Ki hagyja ilyenkor kint a tetőn, a szennyesét?

-Gyertek, nézzük már meg, hogy mi lehet az. -és Arabrab már mászott is ki az ablakon. Szerencsénkre a torony nem volt nagyon magasan, a tetőtől, ezért könnyű volt oda lemászni. Most az idő különösen csípősnek ígérkezett, de szerencsénkre, a csempe nem csúszott és nem volt vizes. Nagy nehezen odahúztuk magunkat, a lepedőkhöz, és mikor már mindenki biztonságban volt, elkezdtük kicsomózni.

-Kinek van ilyen jó görcskötő képessége? -fájlalta az ujjait Lila.

-Almára most nagy szükségünk lenne, de Kaviccsal ott maradt, a toronyban, őrködni. -jegyezte meg Benyus. -Ő jól tud csomókat kibogozni.

Miután nagy nehezen kioldoztuk, a csomókat, és lefejtettük a lepedőt, az ismeretlen dologról, mindannyian nagyot néztünk, hiszen két fiú volt a lepedő halomba burkolva. Szerencsétlenek össze voltak verve. Mindenük vérben úszott, és már szinte nem is éltek.

-Basszus, basszus, basszus!!! -sikítozott mindenki.

-Gyertek, vigyük le őket, a tetőről! -vetettem fel, az ötletemet. Mindenki megragadta őket, és elkezdtük húzni, tolni, vonszolni, amíg egy biztonságos ponthoz nem értünk, ahol megpihenhetünk. Hirtelen megint megkondult a harang. Sőt, többször is, egymás után, vagy 6x. A társaság nagyon beszart, úgyhogy Alma és Kavics segítségével feltettük őket, a toronyba, majd onnan, sietős léptekkel lerohantunk a nappaliba, a főhadiszállásunkra, ahol berendezkedtünk. Összedobáltuk az összes párnát, takarót egy jó nagy kupacba, ahova letettük, a megsérült idegeneket. Azonnal előhalásztuk az összes kötszert, fertőtlenítőt és sebészeti szakkönyvet, és egy jó nagy kupacba azt is összedobtuk. Végül nekiláttunk, a sebek lekezelésének, és bekötözésének. Mire készen lettünk, tiszta múmia lett a fiúkból. Nagyon brutálisan néztek ki!

-Ti nem gondolkodtatok el azon, hogy mi van, ha ezek rosszfiúk? -vetette fel Lila.

Lányok megrázták a fejüket, mire nagy sóhajjal nyugtázta, hogy elvetette az ötletet.

-Na, ez meg van, most pedig mindenki húzzon el aludni, mert már hajnalodik, és még semmit nem pihentünk! -jelentette ki Benyus, azzal engedelmesen a fejünkre húztuk a takaróinkat, lepedőinket és abban a pillanatban már mélyen szuszogtunk is, mert marha fáradt volt már a társaság.

Reggel… hát olyan kb. 11-12 fele keltünk fel. Mindenki ásítozva, vakarózva és kócosan bújt ki az ágyból. Kavics kinézett az ablakon…

-Na, az idő nem javult semmit! Még mindig esik!

-Szuper, akkor ma sem tudunk kijutni innen! -tört le a kedve Lilának.

-Há… nem. Nem baj, legalább lesz időnk feltérképezni a várat, én olyan kíváncsi vagyok, a többi szobára is. Milyen rejtélyeket tartogat nekünk még, ez az öreg, régi rozoga viskó! -vigyorodtam el.

-Fúh, gyerekek, olyan furát álmodtam! -vakarta meg a hónalját Arabrab. -Arról szólt, hogy felmentünk a tetőre, de mindenki, és ott volt két pasi, akiket lehoztunk ide…

-Te is ezt álmodtad? Én is! -döbbent rá Alma.

-Én is! -jegyeztem meg, mire összenéztünk.

Ekkor megmozdult, a szoba közepén, egy nagy kupac kispárna, és nyöszörögve fölült. Mindannyian rémülten, sikítva pattantunk fel a helyünkről, és vágtattunk az egyik falhoz.

-Basszus, ez meg mi a fene lehet? -suttogta Benyus.

-Nem tudom, de az-az érzésem, hogy az álom, nem is álom volt! -nyújtogatta a nyakát Alma.

Hirtelen, egy másik kupac is kiemelkedett a helyéről, és feltűnt még egy srác.

-Na, most már biztos vagyok benne, hogy az nem álom volt! -mondta alig érthetően Kavics.

A fiúk körbenéztek, és észrevettek minket. Mosolyogva integettek nekünk. A magasabbiknak, Colos volt a neve, és magas volt, izmos, barnahajú, kicsit sötétebb barna bőrű, és barna szemű. A másikat Bongyornak hívták, és alacsonyabb volt Colosnál, de neki is hatalmas göndör fürtjei, barna szeme és izmos teste volt. Arabrab megkapta a vámpír pasikat. Bár, nem igazán látszott rajzuk a vámpírság, mivel a fogaik egész kicsik voltak, nem olyan nagy hegyesek.

-Sziasztok! Üdv nálunk! Reggelit? -szólt oda Kavics a srácokhoz. A két fiú még mindig mosolygott, de közben jó nagyokat bólogattak.

-Na akkor hajrá. -indultam a konyha felé. De hirtelen visszafordulva odaszóltam a két srácnak.

-Fiúk, velem jönnétek? Almának, Lilának, Kavicsnak, Benyusnak és Arabrabnak fel kéne öltözniük… -mutattam a sarokba húzódott, szorongó lányokra.

A két srác vállat vont, és kiballagott utánam, a konyhában. A többiek átöltöztek, miközben én megcsináltam a reggelit, és befalta a két colos. Pár perc múlva csatlakozott hozzánk a csapat többi tagja és jókat dumáltak, miközben én meg áthúztam felöltözni, és rendbe rakni a háló körletünket.

Nem érdeklődtünk kilétükről és azt sem firtattuk, hogy miért voltak ott, ahol voltak, csak egyszerűen befogadtuk őket a csapatba. Megbíztunk bennük.

Mindenki összeszedte a dolgait és elment pipilni, elindultunk a felfedező utunkra. Átmentünk érdekes és varázslatos szobákon, le és felmászkáltunk lépcsőkön, és egyszer még az előszobába is kijutottunk, ahol a nagy ajtó volt, ahol bejöttünk a házba, de sajnos azt már többet nem találtunk meg.

Egyszer csak elérkeztünk, egy olyan csapóajtóhoz, ami levezetett minket az alaksorba, egyenesen, egy hatalmas barlangszerű képződménybe. Mázli, hogy éppen volt nálunk, zseblámpa, (hát nem is tudom, hogy került hozzánk, ja a filmekbe mindig az van az embernél, amire szüksége van rá, na szép, és nincsen ez sem máshogy nálunk.) a fényben körülnézve felfedeztünk egy hosszú sínpárt, ami egy hatalmas alagútba vezetett tovább. Hirtelen felgyulladtak a lámpák, szikrázva, villogva. Nagyon megijedtünk. De ekkor, valami még furább dolog történt. A padló megmozdult alattunk, és elkezdett ide-oda mozogni, csavarogni, mászkálni.

-Basszus! Mi a rák ez? -sikított fel Benyus.

-Nem tudom, de ez… fúj undorító! -fintorodott el Colos, a nyálkás, polipszerű karok látványától. Hirtelen rácsavarodtak Kavics lábára, és elkezdték húzni őt. Kavics megragadta Arabrabot, aki belekapaszkodott Benyusba. Mindenki elkezdte húzni, tolni Kavicsot, hogy valahogy kiszabadítsuk szerencsétlent, a csápok karmaiból.

-Elegem van! Szedjetek ki innen, és húzzunk el innen!!! Áááá… -sikítozott Kavics. Mikor hirtelen jött, dudálva és nagyon hangosan zakatolva egy szerelvény. Nagyot fékezett és csikorgó ajtói kinyíltak. Hatalmas növényi indák nyúltak ki, az ajtón, egyenesen felénk jöttek. Mindenkit megragadott egy-egy és elkezdtek behúzni minket. Gyorsan megkapaszkodtunk abba, amibe tudtunk, de először Benyust, utána Lilát, Almát, engem, a két srácot és Kavicsot ráncigálták be a sötét, és fekete kocsi belsőbe. Végül becsukódott az ajtó, és elszáguldott, a semmibe…

Hirtelen hatalmasat fékezett megint, és mi meg elestünk a vak sötétben. Nem éreztem már magamon, az indák szorítását, de nagyon fájt mindenem.

-Áááá… te állat, szállsz le rólam! -visította Benyus. Lila azonnal felpattant a hátáról.

-Hol vagyunk? -nézett körül a semmiben Bongyor. Tök fekete volt minden, és még a kezem fejét sem láttam. Szép, itt vagyunk egy elvarázsolt metró szerelvényben és mindenféle undorító lények, akarnak felfalni minket. Mi jöhet még?

-Gyerekek, úgy érzem, hogy a padlón nincsenek nyálkás undorító izék, és a falak is rendben vannak. -tapogatózott körbe Alma.

A tök sötétben odamásztunk az ajtókhoz, persze sokszor egymásba mentünk, de végül sikerül elérnünk. Belekapaszkodtam egy újságtartóba, ami nyikorogva elferdült, és az ajtó kinyílt, odakintről hatalmas fényesség támadt le minket, nagyon rosszul esett ez a szemünknek. Mire megszoktuk, eltelt vagy 1-2 perc is. Előttünk egy másik megálló várakozott arra, hogy kiszálljunk. Megnyikordult a metróajtó és elkezdett összecsukódni.

-Menjél, menjél, menjél, menjél! -vakarászta Alma, Bongyor hátát, aki csak állt ott, és nem mozdult meg, ekkor Alma előrenyújtotta a kezét, de pont akkor záródott be az ajtó, szerencsétlen visítva próbálta kihúzni, a beszorult kezét. Hirtelen Colos szétrántotta az ajtót, és megtámasztotta.

-Gyerünk! Kifelé, most!!! -üvöltötte le a fejünket. Mire mindenki hatalmas lendülettel kiugrott a kocsiból. Lila és én megragadtuk Colost, és kirántottuk az ajtóból, ami hatalmas csattanással összecsukódott.

-Fuh, kösz! -lihegett mindenki, és hálálkodtak a másiknak. Na és most, hogy már mindenki kimenekült, a metró csapdájából, összeszedtük magunkat, és elvágtattunk, a lépcső irányába és nagy nehezen, megmásztuk azt a kb. 4m magas, majdnem 30°-os lépcsőzetet. Mire felmásztunk, már rég kileheltük a belünket is. Ahogy Kavics mondaná: elpárolgott belőlünk a kaki is. Jó kis mondás, mi?

-Huh, hát ez az, végre valami jó, ami nem akar megölni minket. -fogalmazta meg a gondolatait Kavics.

-Váó, hol vagyunk? -nézett körbe Benyus, és Arabrab.

-Mintha valamilyen kocsmában lennénk! -szimatolt szét Alma.

Kimentünk egy ajtón, és egy régi, lerobbant kis kocsmában találtuk magunkat. Onnan kikeveredtünk, a főútra, már a kastélyon kívül éltük az életünket tovább. Ismételten csak sötét és borongós volt az ég, és ahogy elnéztem, olyan 5-6 fele járhatott már az óra. Hm ahogy elnéztem a környéket, visszajutottunk a Fagyos faluba, ahonnan kiindultunk.

-Odassatok, ott van a kastély! -mutatott Lila a félelmetes, hatalmas, az égbe nyúló várra, amiből sikeresen megmenekültünk.

-Oh hála az égnek, kint vagyunk! -sóhajtott fel a csoport egyszerre, mivel mindenkinek nagy megkönnyebbülés volt!

-Né má, ott világít az ablak, menjünk be! -ráncigáltam a többieket, egy másik, nagyobb kocsma felé.

Óvatosan bekopogtunk és az ajtót, egy barátságosan mosolygó pasas nyitotta ki. Fekete, közepesen hosszú haja volt, és érdekesen, olyan vámpírosan kinéző öltözékben ácsorgott. Teljesen gótikus cuccban feszített.

-Jó estét hölgyeim és uraim. Én Krologróf vagyok, ma este én leszek az önök pincére.

-Na ne… -ámult el Benyus és mindenki más is, aki tudja, hogy kit rejt ez a név, és hogy ki az, aki igazából ajtót nyitott. (Krologróf a Vámpírok báljából a fővámpír, de aki ajtót nyitott nekünk, Dati volt.) Szép párosítás.

Bementünk és leültünk, egy üres asztalhoz.

A kocsma igen barátságos és meghitt volt. A falakon régi képek csüngtek, a csillár tartóját fából faragták ki és a székek, asztalok pirosos skótkockából készült anyagokkal voltak leterítve. A kandallóba ropogott a jó meleg tűz. A színpadon, pedig zenészek, halk játéka zengte be a termet. Ment az élet, de még hogy ment! Ahhoz képest, hogy ez a falucska teljesen lakatlan volt, mikor megjöttünk, itt aztán van élet! Mi van, ha mindenki vámpír itt, és csak éjszaka, estefele dugják ki az orrukat a sötétségbe?

-Na és, hogy kerültetek a kastélyba? -néztem kérdőn a fiúkra, akik bele voltak merülve, a kapott innivalóikba. Ezt a kérdést találkozásunk óta fel akartam tenni.

-Hát, jó… az úgy volt, hogy eljöttünk, ide nyaralni, mikor betévedtünk a várba, mint ahogy ti is, de minket, az ott lakó őrült tudós elkapott és mindenféle kisíreltnek vetett alá. Hát tulajdonképpen mi… belőlünk vámpír lett, és hát… mikor kiderült, hogy a kísérletei nem működtek rendesen rajtunk, és már tönkretett minket, bedobott a pókok közé, hogy hadd marjanak halálra. De sikerült elszökünk, viszont rohanás közben magunkkal rántottuk a lepedőket, amikkel le voltak takarva a bútorok… -kis szünetet tartott, Colos, aztán folytatta.-  hát… nem tudtunk, merre meneküljünk, és felrohantunk a tetőre, és ott majdnem elkapott minket az őrül pasas, mikor meghallotta a hangotokat és eltűnt.

-Csak úgy köddé vált? -pislogtunk nagyokat.

-Igen, mivel magával is végzett kísérleteket és ő is vámpír lett. Nagyon durva! -borzongott meg Bongyor.

-Hát akkor mázli, hogy ép bőrrel megúsztátok! -ámultam el.

-Hát igen, hatalmas szerencsénk volt! Hála nektek! -nézett rá Arabrabra Colos. Arabrab elpirulva kevergette az italát.

-Ki kongatta meg a harangokat? -értetlenkedett Lila.

-Harangot? Miféle harangot? Mi semmit nem hallottunk… -rázta meg a fejét Bongyor.

-Mind, ez a sok kísérlet és a menekülés pont ma volt?

-A kísérletek kb. egy hete tartottak. A menekülést már rég elterveztük csak nem volt rá eddig esély. Viszont, a menekülés igen, ma volt.

-De hát mi semmit nem hallottunk a harangon kívül. Semmilyen zajt vagy zörejt… -csodálkozott el Alma.

-Helló! -köszönt egy ismerős hang, a hátunk mögött. -Na mi a hézag? Hiányoztam? -vigyorodott el Saslik.

Mindenki megdöbbent a látványától, viszont azon nyomban a csoport női része rávetette magát, és össze-vissza ölelgették, puszilgatták. Istenem, de jó, hogy Saslik életben van és épen és egészségesen megkerült!!

-Na, mesélj, mi volt? Mi történt veled? -faggattuk társunkat.

-Hát jó… szóval, miután eltűntem, egy igen érdekes és hosszú alagútba csöppentem. Mázli, hogy volt nálam kaja és még fehérneműt is tudtam váltani. Az alagútban, ahogy mentem, egy csomó ajtó volt. Egyik szobában egy hatalmas cápa úszkált, a másik tele volt arannyal, a harmadikban pókok mászkáltak. Huh, megtaláltam még a fürdőszobát is, és volt nálam zseblámpa. Na, hát idáig hozott el az alagút. Nagy kaland volt, de félelmetes is, egyben! Na és veletek mi történt?

-Hát… -beszámoltunk neki részletesen a különös találkozásokról, és fura dolgokról. De nagyon örültünk, hogy velünk volt, végre. Nagyon hiányzott már nekünk!!!

-Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért nem kapott el minket az őrült tudós? S hova lett? –ráncolta össze a homlokát Alma.

Nem sokáig tartózkodtunk ott… na jó, de mert kb., éppen ment föl a nap, mikor már biztonságosnak ítéltük a dolgot, és kijöttünk, a levegőre. Alig akartunk Benyussal együtt eljönni, a kocsmából, mert hát a fővámpír, valami állati cuki volt. Miközben megtárgyaltuk a barátainkkal a dolgokat, nyál csorgatva stíröltük a pasit.

Utána már nem sok történt, összepakoltuk a holminkat és visszamentünk, a szállásunkra, ahova leparkoltunk a lakókocsikkal. A két cuki vámpír is összeszedte a dolgait és beült hozzánk, a lakókocsiba. Visszafele is én vezettem, de akkor már dumáltunk. Velem jött a két srác, Arabrab, Saslik és Benyus. Lila és Kavics, Almával mentek, és jókat röhögcséltek, az útközben.

Hát igen, idefele is és visszafele is hosszú volt az út, de azt elmondhatom, hogy megérte! Hosszú volt és kalandos, de megérte!!!

Fantasztikus utazásban volt részünk! Én megismételném még egyszer, ha lehetne! De mázli, készültek képek is.

Még így a végére annyit, hogy a srácok beköltöztek a házunkba, kaptak egy jó nagy külön szobát, és fürdőszobát. S hát hogy mi történt Arabrabbal és Colossal, azt a ti fantáziátokra bízom!

Honnan származik a kaki? (2)

Haly, megint én, Pocok, igen tudom, már kezditek unni, hogy folyton én mesélem el a dolgokat, de hát ez van… Mint ahogy a cím is írja, elmegyünk fölfedezni a Kakit. Nem, nem azt a kakit, ami belőlünk jön ki, hanem azt, amit egy hatalmas és eldugott barlang rejt, a semmi, illetve az esőerdő kellős közepén. A Kaki egy igen különleges drágakő. Ürülék alakja van, de az értéke felbecsülhetetlen, és a színe, pedig lila.

Felkeresett minket, egy kéréssel, az egyik igen becses szervezet. Találjuk meg és hozzuk el a drágakövet, a múzeumuk számára. Hát mit ne mondjak, nem voltunk túlzottan boldogok!

 

-MI? Mi, az hogy menjünk el és hozzuk ide azt a kavicsot, mi? -háborodott föl Arabrab, mikor meghallotta a hírt. Hosszú, fekete haja fel volt tupírozva a feje teteére, azt igazgatta a tükör előtt állva. Rövid farmert és csíkos sárga pólót viselt. Barnás bőrszíne jól kiemelte sötétbarna szemét. Szemüvege most az asztalon pihent. -Nekünk nem parancsol senki!

-De nem ám! Még ha maga az angol királynő is kéri, akkor sem! -tiltakozott Saslik. Tetőtől talpig kékben feszített, elöl két tincse be volt festve vörösre, a többi feketére. Fel volt fogva copfba.

-Mi hasznunk van ebből? -csóválta meg a fejét Kavics, aki a kanapén helyezkedett el, a nappalinkban. A többiek idegesen mászkáltak föl-le. A lány őket nézte.

-Semmi! -jegyeztem meg.

-Na ez az! SEMMI! Nekünk mindenünk meg van, és semmi sem kell, miért nem tudnak békén hagyni minket? -rázta az öklét Lila, majd lehuppant a közeli fotelbe.

-Na, azért meg próbálhatnánk! -csattant föl Alma, hosszú barnás haja csak úgy lobogott, mikor felpattant a helyéről. Ő volt a csapat legmagasabb és leghajlékonyabb tagja. Nagyon vékony. Sötétbarna szeme és pisze orra volt.

-Mi? Te nem olvastad? Nem nézted a TV-t? -nézett rá nagy szemekkel Saslik. -Nemrég volt, hogy egy újabb csoport indult el, megkeresni a Kakit, de soha nem tértek vissza, mind meghaltak!

-Biztos csak eltévedtek! -legyintett a lány.

-Nem! -nézett nagyot Arabrab, Alma kijelentésére.

Kis győzködés és vita után beleegyeztünk abba, hogy elmegyünk és elkezdjük keresni azt a követ, de ha tényleg veszélyes lesz a helyzet, inkább visszafordulunk.

Elmentünk ahhoz a társasághoz, akiknek most nem árulom el a nevét, mert nem lenne szép tőlem! Fölmarkoltuk a cuccokat, amiket adtak, a hegymászáshoz, dzsungelben való kutatáshoz, aztán beszálltunk egy marha nagy helikopterbe, mind a hatan. Annyi könnyítést kaptunk, hogy egy darabig, konkrétan az Amazonasig elvittek minket.

A helikopteren kaptunk egy-egy ejtőernyőt, és mikor a cél fölé értünk, a pilóta jelt adott a rádión, hogy mehetünk.

-Mi van? Tényleg ugrunk? -néztem nagyot.

-Naná, tök jó buli!!! -üvöltött a hátam mögött Lila, aki imádta az extrém sportot.

-Szerintem ez nem jó ötlet! -szart be Kavics, nem merte elengedni a széket, amin ült, hisz vagy 1000 m magasban voltunk.

-Nincs vissza út! -nevette el magát Alma, és szó szerint kirugdosott mindenkit a gép ajtaján.

Visítva, sikítva, kapálózva száguldottunk a föld felé. Mikor sikerült kinyitni a szememet, azt láttam, hogy Saslik egy plüsst szorongatva, hason feküdve zuhant el mellettem. Alma egy szörfdeszkán lovagolt a szél hátán és visít, örömében, mert láthatóan nagyon élvezte. Arabrab Kaviccsal kézen fogva lebegett közvetlenül velem szembe. Lila, pedig pofákat vágva forgott, szaltózott a levegőben.

A talaj gyorsan közeledett felénk. De varázslatos volt maga a látvány. Sok zöld növény összefolyt egy nagy pacnivá, és a folyó, ami kettészelte két zöld pacnivá, csillogott a napfényben.

-Húzzátok meg azt a madzagot, amelyik a fejetek mellett van! -kiáltott Lila a fejhallgatós, mikrofonos kommunikációs eszközünkbe. Mire mindenki bólintott és egyszerre meghúztuk. Hatalmas rántással lelassultunk. Kék és sárga színű ernyő kinyílt és lassan, de biztosan szálingóztunk le, az esőerdő rejtett zugai felé.

Egyszer csak leértünk. Volt, aki fönt akadt a fán, de volt, aki simán le tudott landolni, a puha és nedves avarba. Mucsások összegyűltek egy kupacba, hogy megbeszéljék, most mi legyen, hova merre…

-Na, hát megjöttünk, a felszerelés rendben? -kíváncsiskodtam, mire lehangoló válaszként hümmögtek egy sort.

-A GPS szerint arra kéne menni, valahol ott lesz a Halál hegye, melyben elrejtették a Kakit. -tanulmányozta át Alma.

-Hát oké, de ha eltévedünk… -csóválta meg a fejét Saslik.

Elindultunk egy hosszú ösvényen, ami ki volt taposva. Furcsálltuk is a dolgot, de hát most miért ne… talán az előttünk lévő csoport csinálta.

Útközben találkoztunk rengeteg Ara papagájjal, kaméleonnal, csimpánzokkal, lepkékkel, szóval rengeteg állattal. Tök cukik voltak, és tök jó volt őket így látni, a természetes környezetükben.

Már vagy 3 órája mászkáltunk az egyre sűrűbb növényzetbe, mire megálltunk pihenni. Ámde!

-Az mi? -mutatott egyszer csak Arabrab valamire.

-Hát… -vakarta meg a fejét Saslik.

-A Halál hegye!!! -tátotta el a száját Kavics. Visszavette a cipőjét, mert amikor megálltunk pihenni, nekiállt megigazítani a zokniját.

-Hm… hát nem tom… olyan bizarr!

-Biztos, hogy mi ide akarunk menni? -esett kétségbe Lila.

Ahogy félrehajtottuk a hatalmas lapuleveleket, elénk tárult a hatalmas Halál hegye. Hatalmas, nagyon magas volt. A teteje a kakira emlékeztetett minket, de nem volt valami bíztató a látvány. Az egész hegy fekete átlátszó lepelbe burkolózott, keringtek körülötte a ragadozó madarak és fölötte a besötétedett ég egyszer-egyszer elszórt néhány villámot. Mintha teljesen más dimenzióban lenne az egész hegy.

A hátunkon felállt a szőr, de hát, ha már idáig eljutottunk, most már ne adjuk föl! Óvatosan elindultunk. Nem volt olyan messze, de… azért egy órát sétáltunk, mire elértünk a lábáig. Felnézve nagyot nyeltem. Innen lentről nem is látszott a teteje, csak a sűrű fekete füst.

Összenéztünk. Megszeppent tekintetek találkoztak egymással. Majd előreindultam, a többiek követtek. Egymáshoz kötött kötelet szorongatták a Mucsások. Félve, reszketve a hidegtől, ami most megcsapott minket haladtunk előre, szép nyugodtan. Minél magasabbra másztunk, annál több fekete ragadozó körözött mellettünk.

Estefele járt már az idő, mire sikerült elérni a bejáratát. Nem fent volt a csúcsán, hanem valahol közép tájt. Bemásztunk a pici nyíláson, mire még hidegebb és még büdösebb levegő csapta meg az orrunkat. Borzalmas volt. Mindenkiben megállt az ütőér egy pillanatra. Ennyire még nem félt egyikőnk sem! Bent rettentően nagy sötét tátongó üresség várta, hogy bemenjünk a vérengző szájába. Fölkapcsoltunk egy zseblámpát, mire a mennyezet megmozdult. Több millió denevér kezdett el fészkelődni a plafonon.

-Te jó ég! Oltsd el azt a lámpát, nehogy megvaduljanak! -visította Kavics. Mire Arabrab ijedtében eldobta. Saslik utána vetette magát, és gyorsan elkapta, eloltotta.

-Huh! Ez meleghelyzet volt!!! -lélegzett föl a lány.

-Most pedig óvatosan menjünk! Semmi hangoskodás, hirtelen mozdulat! -javasoltam.

Továbbindultunk már majdnem kiértünk ebből a sziklás sötét börtönből, mire hirtelen megcsörrent a telefonom. A kis vámpírok elkezdtek repkedni ide-oda. Aztán felénk iramodtak.

-ÁÁÁÁááá FUTÁS! -azzal elkezdtünk rohanni. Átmenekültünk egy másik kamrába, ami ugyan olyan sötét és félelmetes volt, mint az előző. Nagyokat estünk, botlottunk meg kövekbe, mire sikerült találni egy kis lyukat a falba, amibe behúzódtunk. Sikerült lerázni a denevéreket. Előkapta a zsebemből a telefont Lila, és lenyomta.

-Na ez most mire volt jó? -fintorodott el a lány.

-Nem én akartam!!! -ráztam a fejem.

-Ki volt az? -pihegett nagyokat Kavics.

-Benyus… -csóválta meg a fejét Lila.

-Na add csak ide, visszahívom és megkérdezem, hogy mit akar. -már tárcsáztam is a számát. Picit vártam, aztán fölvette.

-Szia! Miért tetted le? -kérdezte.

-Hát… most vagyunk valahol a dzsungel kellős közepén, és éppen menekültünk a denevérek elől. Te is tudsz időzíteni! -korholtam le. -Miért hívtál?

-Mit kerestek ti ott? Csak nem a Kakit? –éppen akkor nézte az újságot a lány.

-De! S most ülünk a Halál hegye egyik barlangjába. -vette át a szót és a telefont Arabrab.

-Na remek… és szerintetek menni fog? -gúnyolódott Benyus.

-Naná! Ha már idáig eljutottunk!!! Nem akarsz csatlakozni hozzánk?

-Hát… NEM! Majd itthon találkozunk! Hali -azzal Benyus letette a mobilt.

-Na erről ennyit! -tettem el a telefont.

Összedugtuk a fejünket, majd tovább indultunk. Hamarosan, rengeteg csapdát kikerülve, sok csúszómászóval találkozva és még több sötétségbe keveredve kibukkantunk a leges legbelső kamrába.

Az hatalmas és valamiért tök fényes, világos volt. Rengeteg égő fáklya világította be a falakat. A terem maga üres volt. A bejárat előtt egy tábla díszelgett:

 

„Aki ide be akar lépni, készüljön föl a halálra!”

 

Óvatosan elkezdtünk befelé araszolni. Piciket és könnyedeket léptünk, nehogy eltrafáljuk az egyik csapdát. A terem közepére érve lefagyott a társaság. Alma véletlenül rálépett egy csapdára. Hatalmas építmény, emelkedett ki a padlóból, pontosan előttünk, a bejárattal szemben. Rettentően magas volt. A teteéig vagy 40 lépcső vezetett. Fent ott pihent a Kaki.

-ÓÓóóké, és ki megy fel érte? -nézett a többiekre Saslik.

-Kő-papír-olló? -vigyorodtam el.

Elkezdtünk játszani és kiszámoltunk, hogy ki menjen. A legvégén Alma és Kavics maradt. Majd Kavics nyert. Elindult fölfele a lépcsőkőn. A legfölső talapzaton megállt, visszanézett. Folyt róla a verejték, iszonyatosan magasan volt, ha onnan leesik, kitöri a nyakát. Óvatosan elvette a követ, majd arra lett figyelmes, hogy megremeg a hegy belseje.

-ÚRISTEN! Kavics, gyere le gyorsan, siess! -kiabáltunk föl neki, mire elkezdett lefele rohanni. A falakról, mennyezetről szikladarabok estek le, szakadtak ki. A fáklyák elaludtak.

Mire Kavics leért, az emelvény lángba borult és eltűnt a semmibe. A sziklák egyre nagyobb darabokban estek a padlóra, elzárva a kijáratot és minden menekülési utat. Hirtelen elfeketedett minden, előbukkant a halál szelleme és nem engedte be a fényt.

-Most mi lesz? Itt fogunk meghalni!!! -visította Lila.

-Nem tudom, ha csak valami csoda nem történi… itt pusztulunk! -rázta a fejét Arabrab.

-Kell, keresi egy másik kijáratot!!! -eredt meg a könnye Almának, a sok portól. Már mindannyian fulladoztunk, kevés volt a tiszta levegő.

-Erre! -mutattam egy kis lyukra, a falban, ami egy hosszú, de keskeny járat volt. Mindannyian arra eredtünk. Nem számított már semmi, csak az, hogy egy darabban megússzuk a dolgot.

Bepréseltük magunkat. Gyorsan hason kúszva átvágtáztunk a járaton… föl, le, jobbra, megint le, majd balra, és egyenesen előre. Egyszer csak egy falba ütköztünk. Felnézve egy halvány világító pontot láttunk. Uzsgyi! Fölfelé iramodtunk, a sziklákon mászva, ugrálva. A Kakit közben eltettük az egyik hátizsákba. Menet közbe rengeteg horzsolást szereztünk. Az egész mutatvány életveszélyes volt! A lyuk egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogy közeledtünk hozzá. Igen, elértük!

Kimásztunk rajta, és észrevettük, hogy a Halál hegye légteteére érkeztünk meg. Dörmögő, villámló vihar keringett fölöttünk. Egyszer-egyszer elszórva pár villámot. A szél vadul tombolt, majd hirtelen összeállt egy alakká, egy hatalmas, fekete és borzalmasan nagy alakká. Mucsások alig bírtak megszólalni, a döbbenettől.

Azaz alak volt a Halál hegy őrzője és a Kaki védelmezője. Mikor kitisztult a körvonala, egy igen sötét és rideg lény állt előttünk.  Az arca nem látszódott, csak két óriás vörösen izzó szempár. Bőre nem volt, csupán csontok tartották össze. Hosszú kaszát tartott az ujjai között, amin megcsillant az egyik villám. Fölénk tornyosult a halál, eljött értünk. Elvettük, ami az övé, és most meglakolunk érte!!! Végünk.

-Elvettétek, ami a legdrágább kincsem volt ezen a világon! -hangzott mennydörgő, égies, földöntúli hangja az éj sötétjében, ami most körbefogta a hegyet.

-Kaki? -remegett Saslik. -Adjuk vissza neki!

-NEM! SOHA!!! -rázta a fejét Lila. -Eddig eljutottunk, és nálunk van, most már nem válunk meg tőle! Legalábbis én nem!

-Ne legyen hiábavaló ez az utazás, nem adjuk! -bátorodtak föl a többiek.

-Igen? -nevette el magát a halál, és fölemelte a kaszáját. Még nagyobb, még viharosabb idő kerekedett, tomboltak az időjárások. Egyszerre volt eső és jég, havazás és napsütés. Rémülten álltunk egymás mellett, szorongatva a másik kezét. A halál le akart csapni, a borotvaéles kaszájával…

Hirtelen motorhang zúgása szakította meg a kavalkádot. Marha nagy helikopter húzott el mellettünk. Rémülten felsikoltottunk. A gép eltűnt, majd megint felbukkant, de akkor a halállal és velünk szemben lebegett a levegőben. A halál döbbenettől elveszítette a kontrollját az időjárások fölött és kitisztult az ég.

-Basszus! -nyögtem ki.

-Ez… -ámult el Saslik.

A gépet nem más vezette, mint Benyus. Intett nekünk barátságosan, majd mutatta, hogy húzódjunk fedezékbe. Gyorsan kapcsoltunk és bevágtuk magunkat egy hatalmas szikla mögé. Benyus teljeserből lenyomta a műszerfalon lévő kis piros gombot, mire a gép felbődült és hatalmas szikrák szóródtak ki a helikopter fegyveréből, ami az orra alá volt szerelve. A golyók átlyukasztották a halál foszló testét. A lény hátrazuhant, és leesett a hegyről, az erő hatására, ami eltalálta mellkasát.

Majd oldalráfordult a helikopterrel Benyus és a nyitott ajtón gyorsan beugráltunk. Éppen, hogy sikerült elmenekülnünk a helyszínről. A hegy másik oldalán felbukkant a halál, madárfelhőn. Kiadta a parancsot, és a madarak elkezdtek felénk száguldani, ő meg még mindig szorongatta a kaszáját. Villogó szemei gyűlöletet és átkot mutattak. Félelmetes látvány volt.

-Gyorsa, taposs bele!!! -kiáltották oda a pilótának Arabrab és Kavics.

-Meg lesz! -mutatta föl a hüvelykujját a lány. Aztán pillanatok alatt felturbóztunk. Száguldott, repült teljes sebességgel a felhők között a gépmadár.

-Nem hatnak rá a fegyverek, hogy pusztítsuk el? -néztem a lányokra. Ekkor Benyus fejében világosság gyújt. Egyre feljebb és feljebb emelkedett az égen. Míg ki nem bukkant a sötét felhők fölött a fehér bárányfelhők között. A lány tudta, hogy mit csinál! Nagyon is!!! A géppel egyenesen megcélozta a napot, ami elképesztően vakított, de sajnos most egy kis felhő lebegett előtte. A dühtől elvakult halál is követett minket, balszerencsére. Mikor ő is kibukkant a tiszta felhők között, mindannyian figyeltük, mi fog történni.

-Ugye, a sötétséget a fény győzi le! -magyarázta vidáman Benyus, majd tett egy kis ívet, és szembefordult a halállal. Látszott rajta, hogy mindjárt felrobban az idegtől. Elkezdett felénk repülni, mikor egy felhő mögül kibukkant a fényes nap. Hirtelen megtorpant a levegőben. Nagy kerek vörös szemében csak úgy tükröződött a ragyogó égitest. Nagyot sikított, rekedtes hangján, és elporladt. Az alatta lévő maradtak elkezdtek lángolni, és szénné égtek a levegőben. Mint egy tűzgolyó, ami beért a Föld légkörébe és porrá égett benne. Elképesztő látvány tárult elénk. Kaszája, pedig szétrobbant millió ékkövekre, amik zölden villogtak a fényben, majd azok is elporladtak.

Megkönnyebbülten sóhajtott föl Kavics. Azután ujjongás tört ki hirtelen a Mucsásokból és ölelgetve egymást indultunk vissza, a hazánkba.

-Szép volt!!! -gratuláltak a lányok Benyusnak, aki vigyorogva betett egy CD-t a lejátszóba, és benyomta a play gombot.

 

Hát, ez ennyi volt, rövid, de izgalmas! Mucsások hazarepültek, átadták a Kakit az egyik múzeumnak, aminek most nem írom le a nevét. Cserébe megkapták a másolatot, ami tökéletes volt, minden mennyiségben. Hazavitték, kiállították a nappaliban, a tv fölé. Aztán mentek aludni, mert a lehető legfáradtabbak voltak, e kaland után. Benyus elmondta, hogy nem akarták odaadni a gépet, ezért titokban kölcsönvette. Majd hozzátette azt is, hogy sikerült kimagyarázni, ezért nincs semmi gond, sőt, kapott egy helikopter jogsit is. Minden jó, ha jó a vége.

Álom vagy valóság? (1)

Kavics, Lila és Pocok egy kis eldugott, emeletes házikóban élnek, a belvárosban, Budapesten, szembe az Operett színházzal, és a Thália színház mellett. A ház maga 3 emeletes, a földszint teljesen üres, csak egy WC van. Az első emeleten vannak a háló és fürdő szobák a második emeleten a konyha és nappali a harmadikon pedig, -ami a tetőtér is egyben- egy kis művészterem. Tele ruhákkal, rajzokkal, festményekkel. A három lány mikor beköltöztek, csak 18 évesek voltak. Viszont már majdnem önállóan viselkedett mindenki. Kerestek munkát, szépen berendezték környéküket és még a szomszédokkal is jóban, vannak.

*Lila: egy kis céget vezet, mely divattal és sztárokkal, de főleg Rúzsa Magdival foglalkozik. Ők készítik az énekesnőnek a ruháit, szervezik a fellépéseit. Hosszú közepesen sötétbarna haja, vastag szemöldöke, és szürkéskékes zöld szeme, nagyon vékony. Folyton szegecses cuccokba mászkál. Kedvenc színei közé tartozik a zöld, fekete és a vörös. Imádja a Rockot.

*Kavics: a világ legnagyobb rajongói oldalát vezeti, kedvenc színészéről, Dávidról, és folyamatosan lesi őt a neten, gyűjti róla az infókat. Mindent hamarabb tud meg róla, mint bárki más, és még vele is tartja a kapcsolatot. Hosszú, göndör sötétbarna haja van, és sötétbarna szemei. Nagyon lökött egy lány. Egyik lába sérült, ezért nehezen megy, de a szíve hatalmas.

*Pocok: egy kis pékségben dolgozik, mint cukrász. Mindig visz haza egy-két finomságot. Kedvenc színészeit gyakran látja az üzletben. Lányok közül a legalacsonyabb. Rövid sötétbarna haja, felemás színű szeme van (kék-kékesbarna). Testalkata kövérkés.

Nos, mivel hogy mindenkit ismersz, kezdj hozzá az olvasáshoz és jó szórakozást hozzá!

(Még annyit, hogy Pocok szemszögéből írom le a történetet.)

 

Odakint csicseregtek a madarak és rengeteg járókelő sertepertélt az utcán. Kellemesen besütött a nap sugara, a tele üvegmatricázott ablakon. Dél fele járt az idő, konkrétan 11 óra körül.

Kavics a második emeleti nappaliban ücsörgött az asztalnál, ami a falhoz volt tolva, a sarokba, a lépcsővel párhuzamosan -ami levezetett a földszintre-. El volt választva egy kis paravánnal, a szoba többi részétől, hogy aki gépezik, nyugodtan tudjon gépezni. A lépcsővel szemben, egy tükör díszelgett, azzal párhuzamosan egy nagy TV, kanapé és három fotel. A nappali mellett, egy kis amerikai stílusú konyha. Nem volt teljesen elválasztva a két helység, csak egy derékig érő fal jelezte hol kezdődik a szoba.

Leányzó hosszú barna haja most is, mint mindig ki volt engedve. Elmélyülten bámulta a cukibbnál cukibb képeket kedvencéről. Ide-oda pötyögött az egerével és közben nagyokat sóhajtozott.

-Óóóóó de cuki! -jelentette ki egyik-másik fotónál.

Betoppantam a szobába, nagy zajjal és vigyorogva. Valami azt súgta, hogy ott találom, ahol hagytam tegnap este a barátnőmet.

-Ismét egy új nap és ismét nyugis az idő! -szippantottam bele a levegőbe. Ekkor Kavics felizgulva elvigyorodott és felröhögött vékony hangon.

Később Lila is csatlakozott hozzánk és kiültünk egy kicsit az erkélyre -első emeleten volt, és az utcára nézett- nézni az emberek vonulását, megdobálni őket egy-két ganéjjal, paradicsommal vagy galacsinnal, éppen mi volt nálunk. Jó buli nézni, hogyan menekülnek előlünk.

Hirtelen egy rohanó lány tűnt föl a semmiből. Egyenesen felénk sietett, át az úttesten. Kis híján elütötte egy autó, de nem törődött vele, hanem csak rohant. Lefékezett és felnézett az erkélyre.

-Nagy hírem van, gyertek le vagy engedjetek fel, vagy valami!!! -kiabálta nekünk.

Kavics azon nyomban felpattant és már száguldott is lefelé, hogy segítsen barátnőnknek. Mire leért, mi is utolértük őt. Egymásba beleakadva próbáltuk meg kinyitni az ajtót.

-Gyere, gyere, gyere! -Húztuk, toltuk befelé a leányzót. Benyus leült egy székre, megpihenni, mi meg körbeálltuk, hátha végre kinyögi a dolgokat. Közepesen hosszú, szőkésbarna haja az arcába lógott. Alacsony, törékeny, vékony teste elfáradva pihegett a székben.

Végül vett egy nagy levegőt és belekezdett…

-Tegnap elmaradt a rajz és elmentem az Opihoz, az a buszsofőr vitt, aki szokott vinni a karatéra is, és mikor leszálltam elkezdett velem dumálni, inkább flörtszerű volt, aztán siettem a színházhoz, ahol összetalálkoztam Homonnay Zsolttal, kaptam tőle autógrammot és éppen ment a R & J előadásra. Fura egy napom volt, mert nem voltam teljesen 100-as kívülről sem és belülről sem! Viszont a buszon egy csomó pasi vigyorgott rám, meg előreengedtek, meg ilyenek. Aztán visszafele találkoztam egy sráccal, aki kicsit perverz volt és idősebb nálam, de kaptam tőle egy puszit. Kb. ennyi.

Mind a hárman elképedve hallgattuk a történetet, nem hittünk a fülünknek! Pont vele történt mind ez meg? És velünk akkor mi lesz? Mi csak úgy vagyunk?!

-Beszarás! -szólalt meg hirtelen Kavics. -Ez nagyon nagy beszarás!

-Az! -jelentette ki Lila.

-Na, hát ez nem mindennapi dolog ám! Kinek van kedve ma R &J-re menni? -kérdeztem gúnyolódva a lányoktól. -Vagy legyen inkább… -összenézem Kaviccsal, aki értette a célzást.

-Oh Dávidom! -vigyorodott el.

Dumáltunk még egy jót a csajokkal, aztán természetesen Kavics indítványára felmentünk, és megnéztük, hogy mikor lesz Oltári Srácok a Tháliában. Ma este, 19: 00-kor kezdődik, és még pont volt 4 db jegy az első sorba.

-Na gyerekek, akkor este megyünk? -néztem hátra Lilára és Benyusra a székből, ami a számítógép előtt helyezkedett el. Nagy és széles vigyor húzódott a szájukra. Megrendeltük a jegyeket. Miután sikerült lecuppanni a gépről, Lila, Benyus és én csináltunk egy kis sütit a srácoknak, természetesen olyat, ami nem hizlal, hátha kedvenceink fogyókúráznak.

Kavics közben meg összeszedett minden fehér ruhát és kiegészítőt, amit csak talált a házban.

Benyus hazaugrott lefürödni és átöltözni, mi meg itthon készülődtünk. Már jóval késő délután, estefele járt az idő, mire azt mondhattuk, hogy igen, mehetünk!

Felöltözve, harci díszben, tetőtől, talpig fehérben, indulásra készen álltunk, hogy elinduljunk az Oltári Srácok musicalre.

A Thália színház főbejárata úgy ragyogott, mint még soha. Végre az első sorból nézhettük végig az előadást, és addig maradhatunk, ameddig csak akarunk! Odasétáltunk a bejárathoz, és ki akartam nyitni az ajtót, de az magától kinyílt.

-Áh, fotocellás, hol tart már a technika? -legyintett Lila.

Beléptünk az elő előcsarnokba, ahonnan még egy üvegajtó vezetett az előtérbe. Teljesen üres volt, sehol egy szék vagy fotel, csak aranyozott festék a falon, márvánnyal kombinálva, és a plafonon gyönyörű csillárok. Odaléptünk a másik ajtóhoz, és az megmozdult egy kicsit, de nem nyílt ki. A mögöttünk lévő ajtó meg becsapódott, a lámpák kialudtak, és az egész színházban is, nem csak ott ahol mi voltunk. Nagyon megijedtünk. Benyus és én odarohantunk a bejárati ajtóhoz, elkezdtük rángatni, a többiek meg a másik ajtót rohamozták meg. De semmi, egyik sem mozdult.

-Beragadtunk! -mondta rémülten Lila és Kavics egyszerre.

-Úgy tűnik! -sóhajtott fel Benyus.

-Neeeeeeee… -bámultam be az üvegajtón a belső térbe, még a kezemet is odatettem, hogy árnyékolja, de nem láttam semmi mozgást.

Vártunk 5 percig, de nem történt semmi. Hirtelen kétségbeesetten felnyögött, cincogó hangon Kavics.

-Nem látjuk Dávidot! Ne már! Az első sorból, le fogunk maradni!

-Le… -hagytuk rá.

Reménytelennek látszó helyzetünkben leültünk az ajtók tövébe, és vártunk. Figyeltük, hátha valahol valaki felbukkan, füleltünk, hátha hallunk majd egy ismerős hangot. De semmi.

-Hát legalább a süti nem fog elfolyni! -néztem bele a dobozba. Kicsit hűvös volt az idő, így estefele.

-Szuper! Itt döglünk meg! -fintorodott el Lila, és körbelesett a sötét szobában.

Kavics felnézett a plafonra és meglátott egy szellőző nyílást. Látszott az arcán, hogy nagyon gondolkozik valamin, aztán megszólalt.

-Juj, belegondoltam, milyen lenne már, ha onnan fentről hirtelen Dolhai fejű Attilák jönnének le… -hirtelen rádöbbent, arra hogy mit mondott, és elkezdett röhögni velünk együtt.

-Hogy mik jönnének le onnan? -fulladoztam a kérdés elmondása közben. -Dolhai fejű Attilák? Azok meg milyenek?

-Nem tom…

Egy jó ideig dőltünk, fetrengtünk a nevetéstől. Alig bírtuk abbahagyni. Ez a kijelentés nagyon fájt mindenkinek.

Egyszer csak valaki bekopogott a belső ajtón, és mindenki arra fordította a fejét, nagy csönd lett. Bentről semmi fény nem áramlott ki, töksötétség borult mindenre. Még egyszer kopogtak. Nagyot nyeltünk. Vajon ki lehet az? Csak nem mi rontottunk el valamit, és most azért jönnek meglincselni minket?!

-Minden rendben? -kérdezte egy ismerős hang.

Megállt bennünk az ütőér is. Főleg bennem.

-Bendegúz? -suttogtam halkan a lányoknak. -Ő az?!

Összenéztek.

-Lehet! -suttogta vissza Benyus.

-Bendegúz?! Te vagy az? -tapadtam oda az üveghez.

-Igen! De te honnan… jó most nem érdekes! Jól vagytok?

-Az ijedségen kívűl minden rendben -sóhajtott fel Kavics.

-Ez legyen a legkevesebb! Mindjárt hozok segítséget.

-Tőlem, mi el vagyunk! -vigyorodott el Lila, mire rávágtam egy csattanósat a combjára. Megdörzsölte és szúrós tekintettel nézett vissza rám.

Elment a srác.

Telt múlt az idő, de senki nem jött. Mi meg kezdtünk unatkozni. Már ott tartottunk, hogy mindenki elmesélte az egyik álmát. Először Kavics regélte el sok röhögés közepette.

-Jaj képzeljétek el! Az egyik nap azt álmodtam, hogy utaztunk a buszon, Lila, Pocok és én, és természetesen Dávid. Megszólalt, hogy négyes csoportokban szájunk le a buszról. Lila az első négyben szállt le, mi meg fent maradtunk ketten, Pocok és én. Egy rész kiesett nekem, és utána meg Dáviddal egy buszmegállóban voltam, baromi szomorú volt, én meg megsimogattam a haját, meg beszélgettünk. Utána meg elújságoltam nektek, hogy milyen tapintása volt a hajának.

Erre nagyot vigyorogtunk. Ez elképesztő, ilyet álmodni!

-Oké, oké én jövök! Tegnap álmodtam, hogy Lila, Kavics és én elmentünk a régi sulinkba, a modelldivatba és valami projekten dolgoztunk. Mikor berontott hozzánk egy csapat ember és kituszkoltak minket a teremből. Mi meg fogtuk magunkat és lementünk egy lépcsőn, ami egy olyan terembe vezetett, ahol Mazsi énekel és ilyen 70-es évek beli zene szólt. Lila és Kavics elmentek táncolni és Dávid rákiabált Kavicsra, hogy hajrá, csak így tovább! Én meg közben leültem egy asztalhoz, odajött hozzám Mazsi és elkezdtünk dumálni. Jaj olyan édes volt!!! -az utolsó mondatnál hátradőltem a földre.

-Fú, na ez egyre jobb és jobb! -vigyorodik el Benyus.

-Na és nektek, van valami sztoritok? -nézett a két lányra Kavics.

-Nekem nincs… Neked Lila?

-Nekem sincs.

Kis csönd állt be a beszélgetésünkbe. Odakint elkezdett esni az eső. Az ég nagyon elsötétült, már a lámpákat sem lehetett látni, amik az utcát világították be. Mindenki kifele bámult, hátha lesz valami.

-Jól elment segítséget hozni… -jelentette ki Lila.

-Ja… biztos eltévedt! Nagy ez a színház! -bámultam ki az ablakon.

-Annyira azért nem! Különben is, az itt dolgozóknak úgy kell ismerniük az egészet, mint a tenyerüket! -jegyezte meg Benyus. -Jaaajjjj, van egy álmom, illetve több is, de most jutott az eszembe!

-Halljuk, halljuk!!! -vigyorodott el mindenki.

-Voltam az Elisabeth előadáson, és a közönséget teljesen bevonták a műsorba. Mint az OS-ben. És engem felhívtak a színpadra, hogy van valami dolgom ott. Felmentem és fel kellett emelnem egy radiátort. A közönség ujjongott és tapsolt, éljenzett engem. Mikor lejöttem annyira büszke voltam magamra!

-Váó, ez nem semmi! -röhögcsélt Kavics.

Mindannyian újabb röhögésben törtünk ki. Ezek a sztorik egyre furábbak és érdekesebbek. Viszolt telt múlt az idő is, 8 óra bőven elmúlt és az eső sem szünetelt. Sőt, még jobban rákezdett. Már villámlott és dörgött is az ég. Az utcán nem járt egy lélek sem. Ránéztem a lányokra, Lila a falnak dőlve, becsukott szemmel szuszogott nagyokat, Kavics és Benyus a pulcsijukat a fejük alá rakták, és bámulták a plafont. Hát igen, ez egy jó hosszú este lesz!!!

Hirtelen egy fénypont jelent meg a belső ajtónál, valaki van itt, valaki jött értünk. Mindenki felkapta a fejét, mikor megkopogtatta az ajtót.

Lélegzetünket visszafojtva figyeltünk. Ismét kopogtatott.

-Ki az? -kérdeztük egyszerre.

-Mindenki jól van? -kérdezett vissza.

-I…igen! Minden rendben, viszont… ki szeretnénk már innen jutni! -szóltam vissza.

-Intézkedtünk már, de még várni kell egy kicsit, ugyanis nincs áram.

-Nem mondja?! Magunktól sosem jöttünk volna rá! -mérgelődött félhangosan Lila, mert már nagyon ki akart innen szabadulni.

-Körülbelül még 10 perc.

-Nem kell sietni, ha már eddig kibírtuk, ez a kis idő már nem gond nekünk! -sóhajtott fel Benyus.

Támadt egy ötletem, mivel üssük el az időt addig. Lehet, sőt biztos, hogy nem fog mindenkinek tetszeni az ötletem! De egy próbát megér…

-Mi lenne, ha addig énekelnénk?

Kavics, Lila, Benyus nagy szemekkel nézett rám, hogy mi a fenét akarok én tőlük. Bátorítóan bólogatni kezdtem, vigyorogva.

-Nincs hangom! -jelentette ki határozottan Kavics.

-Na és? Nekünk sincs, ez kit érdekel?! -intéztem a kérdést Kavicshez. -Na és ti? -fordultam a lányokhoz. -Mit szóltok hozzá?!

-Háááát…- nézett össze Benyus és Lila. -NEM! -jelentették ki határozottan.

-Jó, jó. Csak egy ötlet volt… -dőltem vissza az üvegnek.

Ismételten telt múlt az idő és már végképp nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, untuk az agyunkat és már elegünk volt. Nem akartunk tovább bezárva lenni.

-Basszus, ki akarunk menni, elegem van már ebből! Már vagy 9 óra is elmúlt! -bökte ki Lila.

-Pontosan 5 perccel. -jegyeztem meg.

-ÁÁÁÁáááááááááááááááááááááááá…

-Mi az, mi az? -kérdezi kíváncsian Kavics.

-Elegem van! Ki akarok menni innen!!!

Most már biztos, hogy Lilánál betelt a pohár. Én eddig élveztem, de hát most így, ez egy kicsit uncsi kezd lenni.

-Oké, oké. Kezdjünk el gondolkozni, hogy ha már segítséget nem kapunk, hogy jutunk ki innen… -morfondíroztam el.

-Ötlet? Van? -nézett rám mindenki.

-Esetleg a szellőző…?

Odakint már-már vihar kerekedett. Zúgott a szél, és mintha egy tornádó tölcsér is keletkezett volna idő közben. Milyen lenne már, egyszer csak elrepülne az ablak előtt, egy kutya, járókelő, autó, tehén, fa, busz. Ahogy ezen járt az agyam bentről fény forrás szűrődött ki.

Motoszkálás, csörömpölés és nagy reccsenések hangjait hallottuk és a belső ajtó kinyílt.

-Gyorsan, kifelé! -kiabált be valaki.

Mi összekaptuk a holminkat és berobogtunk az elő előcsarnokból az előcsarnokba. Mögöttünk az ajtó hatalmas puffanással becsukódott. Fellélegeztünk, ez azért nem volt semmi. Benyus hunyorítva a félhomályban körbenézett, apró lámpa világította be a teret, hátha lát valaki ismerőst. A tekintete megakadt egy emberen, sziluettje valamiért ismerős volt a számára.

-Köszönjük, hogy megmentettek minket a fogságból! -hálálkodott Lila, megkönnyebbülten.

-Szívesen. Na, most pedig gyertek velünk a színpadhoz, ott vár mindenki, amíg elmúlik a vihar. -intett az ismeretlen segítőnk és elindult az egyik ajtó felé. Mi követtük. De izgalmas, ha szerencsénk van, még a színpadra is felengednek minket.

Átsétáltunk az előcsarnokon, el a ruhatár és a WC-k mellett, egyenesen a nagy ajtó felé tartottunk.

Mikor beléptünk hatalmas tér tárult elénk, igaz hogy teljesen sötét volt, és csak a színpadon volt némi fény, de még így is varázslatos volt.

-Én úgy érzem, szerencsések vagyunk, egyelőre! -suttogtam oda a lányoknak.

-Már miért lennénk mi szerencsések? -nézett vissza Lila.

-Azért, mert itt lehetünk a Tháliában, abban a színházban, ahol a kedvenceink is vannak, plusz még élünk és kijutottunk a csapdából

-Aha -hagyták rám a többiek.

Egyre közelebb értünk a színpadhoz. Az első sorban ott ücsörgött Kero és a díszletesek, lámpások, elektromos műszerekkel foglalkozó emberek és még sorolhatnám, hogy kik. A színpadon, színpad szélén ücsörögve a srácok unatkoztak, látszólag. Mázs és Kiskero dumáltak a színpad közepén ücsörögve, Dati bámulta a plafont, Serbi és Dávid, pedig röhögcséltek. Istenem, annyira aranyosak voltak, hát nem is hittem volna, hogy ilyen spontán is el tudnak lenni. Persze, hát ők is csak emberek, csak éppen jó hangjuk van!

A lányokkal összenéztünk, mikor észrevett minket Kero, és kérdőre vonta azt a csapatot, akikkel jöttünk.

-Hát ti kik vagytok? -nézett Benyusra, Lilára, Kavicsre és rám.

-M… mi beszorultunk, mikor elment az áram. -nyögte halkan Benyus.

-Áh értem, a nevem Gábor. S titeket hogy hívnak?

-Benyus, Kavics, Lila és én, pedig Pocok vagyok. -mutattam be a társaságot, mivel Kavics be volt szarva, és a kérdés hozzá lett intézve, csak nem mert megszólalni.

-Hát akkor, sziasztok. Üdvözöllek titeket a Tháliában, remélem, jól fogjátok magatokat érezni, habár be vagytok ide zárva, ha minden igaz másnap reggelig.

-Nem baj, el leszünk. -vigyorodott el Kavics végül.

Kero a fiúkra nézett és elmosolyodott, áhá hát igen, az Oltári Srácok. Mind a négyen olvadoztunk, és csak álltunk a színpad előtt és bámultuk őket. Ó basszus, el sem hiszem, hogy itt vagyunk, pont előttük és pont így. Síri csönd volt, senki meg sem bírt szólalni, mindenki csak megkukulva állt és bámult.

Észrevettek minket a fiúk, és ránk néztek.

Barátságosan felállt Dávid és odasétált hozzánk.

-Sziasztok. Hát ti?

-Bennragadtunk. Szóval te vagy az a Dávid, akiért úgy odavan a barátnőm? -nézett kérdőn Lila. Gyorsan oldalba bökte a lányt Kavics. A rocker visszabökött, de eltévesztette, és én kaptam meg. Dávid közben elvigyorodott.

-Na haljam, ki az? -nézett végig rajtunk.

Előrelöktük a barátnőnket, kicsit meghátráltunk. Na, kíváncsi vagyok, hogy most mi lesz.

-Gyere… -és elvonultak beszélgetni, menet közbe még Kavics hátrafordult és látszott a szemében hogy ezt bizony mi még meg fogjuk bánni… vagy az volt, hogy köszi? Nem tom.

Idő közben Dati felült, Serbi, Máté és Mazsi befejezték a dumálást és most a maradék szemek ránk, szegeződtek. Mi meg ott lapítottunk, mint szar a fűben.

-Most mi lesz? -suttogtuk oda egymásnak.

Hirtelen felindulásból odamentem Mázshoz és megálltam előtte, leguggoltam és meg sem tudtam szólalni két szép kék szemei miatt, teljesen elolvadtam, aztán összeszedtem magam és ami először jött, kimondtam.

-Leülhetek?

-Öööö… Le. -nézett barátjára, majd vissza rám és elmosolyodott.

Leültem mellé és elkezdtünk dumálni.

Közben a többiek is kinéztek maguknak embereket és letelepedtek hozzájuk. Lassan, lassan összehaverkodtunk, és szinte már úgy beszélgettünk velük, mint ha 20 éve ismernénk a másikat.

Mikor észbe kaptam olyan hajnali 2-3 fele járt az idő. De senki sem volt álmos, mindenki élénken beszélgetett, a sok zseblámpa fényében.

-Nincs kedvetek valamit énekelni? -teszem fel óvatosan a kérdést, mindenkihez fordulva.

A Srácok összenéztek. Légyszi, légyszi, légyszíííí… könyörögtem magamban. Mi? Elmosolyodtak? Ez azt jelenti, hogy igen? Na?

-Oké, semmi akadálya! -közölte Dati.

-Igeeeeeeeeeeeeeeen!!!! -éljeneztünk a lányokkal. Gyorsan egymás mellé ültünk egy sorba a színpad szélére és csillogó szemekkel vártuk a mutatványt.

A fiúk felálltak és elkezdtek énekelni. Elénekelték az összes dalt, ami az eszükbe jutott. Fantasztikus hangjuk volt! Sokkal jobb volt így mikrofon nélkül és zseblámpafénybe. A lányokkal csak úgy olvadoztunk és néha-néha nevetgéltünk. Mikor vége lett az egésznek nagy tapsviharba törtünk ki.

-Fantasztikus volt!

-Elképesztő!

-Éljen, éljen, éljen!!!

Hoppá! Teljesen elfelejtettem a sütiket, amiket hoztam! Gyorsan körbekínáltam mindenkit. Visszaültem a lányok közé és elnéztük, hogy hogyan csámcsognak a sütiken. Utána meg már csak beszélgettünk, énekelgettünk, barkó báztunk és a lányokkal leginkább nyálat csorgattunk. A színház többi alkalmazottja, a főnökkel az élen már rég húzták a lóbőrt, és horkolva aludtak.

Hirtelen nagy dübögések, szörcsögések és fura hangok jöttek az ajtók felől. Nappal lett. De hamar elment ez az éjszaka. Berobogtak az emberek, a gondnok és még pár itt dolgozó és kijelentették, hogy kész, megszerelték az áramot, most már hazamehetünk!

-Mi? -álltam fel értetlenül.

-Na neeeeee! Nem akarunk!!! -jelentették ki a lányok, és karba fonták a kezüket.

-De muszáj! -mondta Gábor és egész csúnyán nézett.

Csüggedten elindultunk az ajtó felé. Visszafordulva elköszöntünk a fiúktól. Végigbaktattunk azon az úton, amin bejöttünk.A főkapun kiérve nagyot szippantottunk a kicsit szeles és hűvöskés levegőből. Hát vége, elmúlt, nincs többet.

-Jó volt ez az éjszaka! -mondtam kicsit csüggedten. -Na mikor jövünk megint?

-Holnap? -mindenki elkezdett röhögni.

Hirtelen felbukkant mögöttünk Gábor és egy levelet nyomott a kezünkbe, aztán intett egyet és elment. A Srácokat nem láttunk elől kijönni, úgyhogy lehet, hogy a művészbejárón át távoztak.

Hazaérve kibontottuk a borítékot és nagy meglepetésünkre egy pár fénykép és egy levél volt benne. A fényképeken mi voltunk és a srácok, amint ők énekelnek, mi meg figyeltünk, beszélgettünk… stb. Mind dedikálva volt.

-Ez baromi jó!!!!!!! -ámuldoztunk.

-Mi van a levélben? -nézett Benyusra Lila. A lány elővette, és hangosan elkezdte olvasni.

 

„Sziasztok lányok! Nagyon örültem annak, hogy itt voltatok, és remélem jól éreztétek magatokat… Pár fotó, hogy emlékezetes legyen ez a nap. Üdvözlettel: Kero „